"Bár nem tudom hova robog a világ szekere velünk, ám addig is olyasmivel szeretnék foglalkozni, aminek értelme és értéke talán továbbörökíthető, bármi legyen is a jövő. Úgy segít megélni a mában, hogy élni tudjunk majd a jövőben is."
Mint amikor nézegeted a filléres emlékeid, mint Bródy János dalában, miközben melankolikusan pakolod őket egy ócska bőröndbe, melyről már tudod, hogy nem viszed majd magaddal. És nem a szomszéd utcába költözöl…Folytatom az olvasást!
…avagy egy labirintus története Tenerifén Hétfő van. Délután. Mennyi az esélye, hogy most sokan olvassátok? Pedig életem egyik legfontosabb írása ez. Ma átszámoltam: 11 labirintust építettem eddig. Kétszer vettem részt az alapképzésen, majd jött a haladó. Talán százan is megvagytok már, akik folyamatainak részese lehettem. Köszönöm! Nagy utat jártam beFolytatom az olvasást!
mely a Clare Wilson féle megbékélés labirintusra épült. 12-en voltunk. Már meg sem lepődöm ezen a számon… Aki ismer tudja, hogy 12. hó 12-én, 12 óra 12 perckor születtem a XII. kerületben – már ha esetleg a 12-es szám misztikája úgy egyébként nem lenne elegendő önmagában is. Indulás előtti esteFolytatom az olvasást!
Ahogy a pokoljárásom során megélteket és megtapasztaltakat igyekeztem megérteni, feldolgozni és integrálni, ismét kaptam fentről egy ajándékot. A labirintust. Eleinte nem értettem, hogy mi is ez, csak azt éreztem, hogy dolgom van vele. Hogy segíti a belső folyamataimat, segít kapcsolódni a legbensőbb önmagammal és a mindenséggel. Sorban végeztem a tanfolyamokatFolytatom az olvasást!
Épp feleannyi idős volt akkoriban mint most… Lelkesen jön velem. Igazi kishölgy, s én rendszeresen kapom magam azon, hogy éppoly előzékenyen segítem, mint egy felnőtt nőt. S ő éppúgy adja is a kis kacsóját, s hagyja, hogy úriember lehessek mellette. Ezernyi kalandunk volt a városban a nyáron. Most azonban biciklireFolytatom az olvasást!