"Bár nem tudom hova robog a világ szekere velünk, ám addig is olyasmivel szeretnék foglalkozni, aminek értelme és értéke talán továbbörökíthető, bármi legyen is a jövő. Úgy segít megélni a mában, hogy élni tudjunk majd a jövőben is."
Volt, aki mindennapi életünk most meztelen utcáinak, kihalt tereinek eddig soha nem látott, nélkülünk kongó színpadát örökítette meg, s volt, akit fényképalbumai rejtett kincsei közé zárt a világ, s onnan küldte el eddig talán még számára is ismeretlen emlékeit.Folytatom az olvasást!
Úgy érezte magát, mint egy katonai gyakorlóterep, melyet épp most szántott fel egy páncélos hadosztály. Rajta is átdübörögtek azok a bizonyos lánctalpasok. A tél még sosem érkezett ilyen csikorgatóan. Pedig nem volt igazán hideg. Már csak álmodni tudott. Persze nem éjszaka, mert akkor már aludni sem. Menekülni akart ebből aFolytatom az olvasást!
Beni nem törekedett ledönteni Linda falait, de érezte, hogy valahogy öntudatlanul is ez történik. S közben mintha saját száműzött szíve is rátalálna a hazavezető útra. Mintha egy ideje már mindketten azon gondolkodtak volna, hogy ki merjék-e mondani, amit valójában éreznek és gondolnak. Aztán Linda védelmi falai valahogy omladozni kezdtek. –Folytatom az olvasást!
– Valamivel ki kell mára kapcsolni a fájdalomreceptoraidat! – mondta Linda. – Se alkoholom, se internetem! – válaszolta Beni viccesen, bár még mindig térdre rogyva. – Haverok, fekvőtámasz! – a gyorsan jött válasz jókedvre derítette Benit. Lassan feltápászkodott a konyhakőről, és olyan mély lélegzetet vett, mint aki most tér visszaFolytatom az olvasást!
Linda volt az. Munkaügyben kereste. Ekkor még egyikük sem gondolta, hogy milyen elemei erővel sodorják majd egymást egy megfoghatatlan, csodálatos, örvénylő valami felé. Linda néhány megoldatlan ügy kapcsán hívta Benit, aki személyes életének hullámverései közt bizony felhalmozott néhány elmaradást. Beszélgetni kezdtek. Beni hónapok óta kutatott, hogy segítséget kapjon élete legnagyobbFolytatom az olvasást!