…avagy összekötni az eget a földdel
Húsz év után nemrég újra találkoztam a hálakő fogalmával. Az élet nagy rendező, tudja mikor kell emlékeztetnie. De soha semmit nem mond el előre. Éppen ezért nem tudtam pontosan, hogy miért is kotorászok a tenger fenekén kavicsot kutatva a hajóskapitányok városában, amely évszázadok óta engedi végtelennek tűnő útjaikra a hajókat a nyílt tengerre, s melynek ölébe visszatérnek a nagyutazásokat követően.
Valahogy nem is a kő formája volt a lényeg, mint gyermekkoromban. Nem az érdekelt, hogy tökéletes legyen. Szép sima és arányos, tökéletes formájú. Hanem, hogy melyik szólít meg. A part persze tele volt kavicsokkal, csak le kellett volna hajolni, de talán meg akartam dolgozni érte…
A fiatal útitársaim azt tervezték, hogy másnap megmásszák a tenger fölé magasodó, sziklás hegyet. Úgy döntöttem, hogy velük tartok. Alapból is kihívás, öregedtem is vagy egy évtizedet mióta utoljára megmásztam, és a fiatalokkal is lépést kell valahogy tartani. Ráadásul hajnalban keltünk, hogy mire a nap elpárologtatja az utolsó csepp lelkesedésünket is, már ne tudjon visszafordítani.
Vittem magammal a tengerből halászott követ. Azt hiszem, hogy le akartam rakni a keresztnél, ahogy minden vándor letesz ott valamit elengedés, lezárás, vagy egyszerű emlékképpen. De hatalmába kerített egy gondolat, hogy inkább innen, a hegytetőről is vigyek egy követ. De, hát van már egy hálakövem! Akkor meg minek még egy?
El sem tudom mondani, hogy milyen sokszor merült fel már előtte is bennem – de azt követően különösen – a hívás, hogy összekötni az eget és a földet. Csak később, az elmúlt héten történt egy olyan megélésem, amit még azóta sem dolgoztam fel. Az lett az igazi kapcsolódás.
A kövekről egy idő után megfeledkeztem. A nemzetközi táborban – ahol a labirintust is építettük – talán egy gyönyörű cseh lány ötlete volt, hogy válasszunk „titkos barátot”. Nem éreztem jól magam a gondolattól, hogy én is részt vegyek ebben, hiszen én mindenkit emelni akartam az egész tábor alatt, mindenkiről gondoskodni, nem emelni ki senkit különlegesen.
De jött a búcsúest és fel kellett fedni a „titkos barátot”, én pedig pontosan azt éreztem, hogy mindenki a barátom, és én is mindenkinek a barátja vagyok. De nem okozhattam csalódást annak, akit én húztam. Egy eldugott zsákfaluban voltunk, esélyem sem volt megúszós megoldásra, ami nem is én lettem volna. Perceim voltak hátra…
Bementem a szobámba, és ki tudja mitől vezérelve (szerintem sejted) belekotortam az utazótáskámba és a mélyén beleakadtak az ujjaim a hálakövekbe. Pont, mint amikor a tenger fenekén, vagy a hegytetőn kotorásztam. Tudtam, hogy ezek a kövek az én ajándékaim. Megdolgoztam értük, elhoztam őket ide szinte öntudatlanul, és épp most találok újra rájuk.
Szaladtam velük a lányhoz, akinek a titkos barátja voltam. Épp egy könyvet olvasott, amely perzsa nyelven íródott, így ha akartam volna sem értettem volna, hogy miről is olvas. Odahajoltam hozzá és elmondtam neki a kövek történetét.
Azt javasoltam, hogy ha valaha találkozik valamely csapattársunkkal, adja tovább a köveket, ha úgy gondolja, hogy ez helyénvaló. Mindannyian hálásak lehetünk azért a találkozásért, amelyet ez a tábor adott nekünk. Mégis, ha időnként köztünk vándorolnak a kövek, talán könnyebben újra egymásra találunk az idő végtelen folyamában. Én biztosan várni fogom őket….
A lány szeme könnybe lábadt, és azt mondta, hogy épp most olvas a „varázslatos kövekről”. Nagyon megöleltük egymást. Ott értettem meg, hogy mit jelent összekötni az eget a földdel, s hogy miért hoztam két követ.
Köszönöm!
