Bár az iskola épülete több nyarat megélt már mint Beni, mégis amolyan előfutára volt a modernizációnak, s így sehogy sem illett a megszokott környezetbe.
Fekete vaskerítése szigorú határként választotta el a felhőtlen gyermekkort valami új, ismeretlen világtól, melynek lépcsőjén már nem kísérte senki fel a bizonytalan gyermeket.
Ahogy átvergődött az üvegtáblás vasajtókon, várnia kellett egy kicsit, hogy szeme lassan megszokja a félhomályt. Tekintete óhatatlanul is megakadt a szemközti falat betöltő, hatalmas vörös csillagon.
Mit keres ő itt hová még a napfény is csak tévedésből jár? Miért nem gyújtott senki tüzet a lelkébe, hogy az vinné tovább a lábait? Ó, ha tudta volna, hogy egyszerűen csak nem akartak hazudni neki!
Hirtelen iszonyatos csörömpölés verte szét a gondolatait, s a gyomráig hatolt az ereje.
Valamiféle figyelmeztetés lehetett az, mert mindenki szaladni kezdett a folyosó, vagy a lépcső irányába. Beni jobbnak látta, ha velük tart, s elindult az osztályterem felé.
A terembe lépve gyorsan elfoglalta a leghátsó sor legszélső székét. Nem állt szándékában elbújni a tanárok elől, inkább csak biztosítani akarta a mielőbbi menekülés lehetőségét tudat alatt.
Levetette a táskáját mely nagyobb volt, mint ő, de a lelkénél még így sem volt nehezebb. Felöltötte láthatatlanná tévő sötétkék nylon köpenyét, s így látszólag eggyé vált a tömeggel.
Ahogy pakolta ki a táskájából a tanszereket, a keze megakadt egy régi favonalzóban. A nagymamája nagy elánnal mesélte neki, hogy körmöst osztogattak vele a rossz diákoknak az ő korában.
Vagy épp a tenyerüket verték pecsenyére, ha mondjuk otthon maradt valami, vagy nem készült el a lecke, esetleg elkéstek az óráról.
Beni később szilánkosra törte a vonalzót az asztal szélében, ahogy fellázadt benne valami a matekórán, a sok értelmetlenséggel szemben.
