Ahogy a pokoljárásom során megélteket és megtapasztaltakat igyekeztem megérteni, feldolgozni és integrálni, ismét kaptam fentről egy ajándékot.
A labirintust.
Eleinte nem értettem, hogy mi is ez, csak azt éreztem, hogy dolgom van vele. Hogy segíti a belső folyamataimat, segít kapcsolódni a legbensőbb önmagammal és a mindenséggel.
Sorban végeztem a tanfolyamokat és továbbképzéseket, hogy még jobban elmerülhessek a labirintusok világában.
Aztán olyan megtapasztalásaim lettek vele kapcsolatban, melyek küldetésemmé tették, hogy minél többekkel ismertessem meg ezt az ősi eszközt. Hogy minél többek életébe vihessem el a megbékélés, a harmónia, az elcsendesedés e több ezer éves módját.
Ahogy tisztult az érzékelésem, egyre többeknek tudtam segítője lenni a labirintusjárásban is. Aztán elkapott a lelkesedés és olyan labirintusokat kezdtem el építeni, amilyeneket még senki a világon.
Például Magyarországon a Balaton alatt, egy ma már nem létező település, ma erdő borította területén. Megfogott, hogy anno itt egy közösség élte békés mindennapjait, majd jött két politikus, és az egymás közti hatalmi harc eredményeként megszűntették a falut. Egyetlen tollvonással. Egyszerűen elvették emberek százainak az otthonát, életterét.
Az emberek elhordták amit tudtak, a természet pedig szépen, lassan visszafoglalta a területet.
Mivel permakultúra tervező vagyok, így számomra rendkívül fontos a fenntarthatóság, ezért a meglévő, helyben található anyagokból akartam labirintust építeni ide, amikor felkérést kaptam egy EURES tábor egyik vezetőjeként az alkotásra.
A házak helyén már csak dombok voltak. Vékony talajjal és növényzettel takart dombok téglákból. Ezeket a téglákat anno a helyiek égették, közösségi munkában építették belőlük a kis házaikat egymást segítve. Minden egyes téglában ott volt a két kezük munkája és a szívük szeretete, a közösségi teremtő erejük.
Találtunk egy majdnem szabályos kör alakú tisztást, mely körül a fák az égig érnek. Csodálatos energiák vannak itt. És néma csend. Csak az erdő hangjai. Baglyok, szarvasok, vaddisznók és a szél a fák levelei között súgva…
Nem volt szándék, de végül Magyarország legnagyobb labirintusát sikerült megépítenünk a táborban résztvevő fiatalokkal. Voltak olaszok, spanyolok, franciák és egy portugál srác is.
A szervezők felkértek, hogy tartsak a fiataloknak labirintusjárást. Mivel alapvetően 20 év körüli lányok és fiúk voltak a társaságban, nem tudtam, hogy hol tarthatnak az önismereti útjukon, milyen megéléseik és megtapasztalásaik voltak már az életútjuk során, ennek felmérésére pedig nem volt lehetőség.
Ezért úgy döntöttem, hogy éjszakai labirintusjárást tartok nekik.
Egy öreg pincében találtam sok befőttesüveget és kaptam mécseseket. Egy Olaszországban élő, afgán lány és a hely tulajdonosa segített, hogy meggyújtsuk és elhelyezzük a fényeket a labirintusban.
Tudtam, hogy a látvány majd megérkezteti a fiatalokat. Így is lett. Annyira lenyűgöző volt mindez a sötét erdő mélyén, hogy a fiatalok már ettől meghatódtak. Teljesen elbűvölte őket. Ez egy nagyon fontos lépés, hogy az ember rá tudjon hangolódni a labirintusjárásra.
Jeleztem, hogy magyarul fogok most mondani nekik pár gondolatot, mert ami jön, azt felülről kapom. Egy angol tanárnő tolmácsolta a szavaimat. Ahogy a fiatalok sorban álltak a bejáratnál, hogy útjukra engedjem őket a labirintusban, szinte egytől egyig könnyes szemekkel mondták: hogy thank you! Pedig még be sem léptek a labirintusba.
De érezték, hogy itt valami szeretetteljes égi áldás részesei lehetnek.
Két órán át tartott a labirintusjárás. A fiatalok utána nem akartak elmenni. Leültek a labirintus mellé és csak néztek hosszasan maguk elé.
Csodálatos és felemelő élmény volt mindnyájunk számára.
