Passo del Soprano

No, kedvesek!

Montegiordano hivatalos, ámde nagyon is emberi (mint itt minden) beszámolója mellett engedjétek meg kérlek, hogy néhány személyes gondolatot is megosszak veletek a ma reggeli Passo del Soprano túráról.

EZT LÁTNOTOK KELL ÉS ÁT KELL ÉLNETEK!

Ennyi! Köszönöm a figyelmet, szép vasárnapot nektek!

No, de most tényleg ez a lényeg! És bocsánat, hogy megint nem a tájról írok, de az úgyis önmagáért beszél! Az út nagy részében látszik a tenger, a környező hatalmas hegyek, az ékszerdoboz falvacskák egy-egy hegycsúcs süvegén megülve. A túraösvényről a szomszédos Canna, Nocara, Oriolo és a többiek kacsintanak ránk a verőfényben. Együtt a kaktuszfélék, tűlevelűek sokasága, tölgyek, loncfélék…. Feldolgozhatatlan sokféleség.

Talán azért ilyen el- és befogadók az itteni emberek is, mert olyanok, mint az őket körülölelő természet az anyaföldjükön. Gazdag, változatos, lélekemelő. És számomra még mindig hihetetlen, hogy itt nincsenek társadalmi megkülönböztetések. Itt mindenki egyszerűen csak emberként tekint a másikra.

Reggel az elsők között érkezem. Könnyű nekem, itt lakom a közelben. S, hogy is mondják tánc nyelven? Nagyon tisztelem az itteni nappalok és éjszakák ritmusát. Egyszerűen nem lépek rá. 🙂

Úgyhogy sokat nem aludtam, ráadásul itt valamiért úgy vagyok minden utcára lépés előtt, mint a lányom születésekor. El nem indulok borotválatlanul!

Mondjuk az erdőbe ne vidd magaddal a parfümériád, de azért egy kis természetes citromolaj a masszázskészletből, és már mehetünk is!

Nehéz helyzet ez a nyelvvel, mert azért többen is tudnak angolul, és nagyon könnyű elkényelmesedni. De van vagy három oka, amiért mégis kerülni igyekszem, amennyire lehet.

Az egyik ok a tisztelet. Ez itt olasz föld. Ezek az emberek befogadtak. A minimum, hogy megtanulom a nyelvüket. Ráadásul büszkék is rá.

Rosetoban egy barátom, aki elég jól beszél angolul, a minap azt mondta – idézem: Fuck English! 🙂

A másik oka, hogy Rocco, a polgármesterünk ugye már tudtomra adta, hogy nem az a lehetőség, amit az olasz állam biztosít (ezért azt ő sem 🙂 -, hanem amit a közösség. – Tessék elvegyülni közöttünk, és majd szépen megtanulod a nyelvet! 🙂 – mondta. És igaza van. Ráadásul a másik lehetőségre amúgy sincs időm egyelőre. 🙂

A harmadik okot elfelejtettem, mire leírtam az első kettőt. 🙂 No, mindegy!

Kimegyünk a falu szélére, és megállunk egy újonnan telepített táblánál. Próbálom felfogni, hogy mit is ábrázolnak rajta ezek a modernkori művészeti képek, majd ahogy Rocco kapargatni kezdi az egyik csücskét, rájövök, hogy ez csak a képeket védő matricaréteg hátoldala. 🙂

Rocco egyszer csak odaszólít. Ahogy Rosetoban én ültethettem el az első tő ősi fajta rózsát Mattia jóvoltából a leendő rózsaültetvényen és majdani labirintusban, Rocco most megtisztel azzal, hogy együtt leplezhetem le vele a Passo del Soprano túraútvonal képeit és adatait bemutató táblát, ahonnan indul és ahova érkezik a zarándoklat.

Jó, hogy végtelen szeretetet, tiszteletet és tengernyi alázatot is hoztam magammal a kofferben, mert ezek az emberek tényleg a szívüket és a lelküket is odaadják. Nincsenek rá szavaim. Köszönöm!

Elindulunk. Egy percig sem vagyok magányos. Nemcsak azért, mert ezen a helyen minden eddiginél jobban érzem a kapcsolódást a mindenséggel, hanem mert útitársaim is folyamatosan keresik velem a kapcsolatot, és én is velük. Ha mást nem, hát csak figyelek aktívan. És igaza van Rocconak. Tényleg egyre többet értek abból, amit mondanak. A cselekedeteik, a gesztusaik meg amúgy is szívből jönnek. Könnyű velük összehangolódni. A szeretet nyelvén szólnak.

Egyszer csak megállunk egy gyönyörű platónál. Rocco felesége, Elvira itt tartja a jógát. Először csak két hölgy, majd szépen egyre többen csatlakozunk. Azért nem mindennapi alkalom (ja, de! Itt bármikor lehet ugyanis. :)), hogy az ember egy hegyek közti fennsíkon jógázhat a felkelő nappal és a tengerrel a háttérben.

Ahogy a csapat előre áramlik, ennek a folyamnak a belsejében mikro áramlások zajlanak, azaz mindig akad más és más beszélgetőpartner, vagy csak csendes útitárs. Én közben nem tudom levetkőzni permakultúrás és rendezvényszervezői énemet sem (mondjuk itt az utolsó vegyértékem is meg van szólítva), figyelek, felmérek és tervezek.

Már tervezzük az előadásaimat is.

Újabb állomásunkon egy kis erdőmerülés és faölelés következik. Ez azért rendesen megérkezteti és elcsendesíti az embert. Később teszek egy udvarias és kedves javaslatot a technikára, ami még teljesebbé teheti az élményt. Egy embertársunk ölelésekor is…

Ezért jó ilyen öregnek lenni, mert már annyi, de annyi tapasztalatot hozhat magával az ember! 🙂

És végül elérünk a Sopranohoz. Nyugi, nem volt ilyen gyors a tempó, csak tudom, hogy manapság senki nem olvas ennyit. 🙂

És bár jelentem én készültem, azért csak hozattak Nicoval kolbászt, sajtokat, könnyű bort, kávét, rágcsákat, meg ki tudja még, hogy mi minden földi jót, mire ideértünk.

A falu kutyája hűségesen elkísért bennünket. Miközben ő lefekszik egy nagy fa árnyékába, én felmegyek a kilátó tetejére, hogy körbenézzek. Folyvást az jár a fejemben, hogy ezt a túrát ősszel, télen és tavasszal is meg kell ismételjük. Mármint minimum. És, hogy olyan szívesen hoznánk már benneteket is!

Nico elviszi a maradékot és a szemetünket a terepjáróval. mi pedig rátérünk az útvonal hazavezető ösvényére. Ezt gyakorlatilag végigbeszélgetem Elvirával.

Ő is helyi születésű, ahogy Rocco is. Nekem meg szívmelengető, hogy mindketten ezen az aprócska helyen születtek, itt találtak egymásra, itt kötöttek házasságot és itt nevelik együtt a gyermekeiket, miközben mindketten széles rálátással rendelkeznek a világra. És ami mögötte van…

Elvira kicsit tanítgat olaszul, én pedig kicsit tanítgatom őt magyarul. 🙂

Rengeteg tervünk van.

A temető mellett hoz vissza az út a faluba. Végül megállunk a reggel leleplezett táblánál, és ahogy induláskor, most is készül egy csoportkép.

Mit mondjak? Holnap is mennék. Velük bárhová!

Köszönöm a lehetőséget, és hogy együtt lehettem veletek drága montegiordanoi barátaim!

És nagyon várlak benneteket kedves magyar és lengyel barátaim, ahogy utána egy jó masszázsra is!