Önarckép

Nincs bennem semmi különleges. Ugyanúgy próbálok élni, túlélni, megélni, mint bárki más. Törekszem a jóra a mindennapokban és hosszú távon egyaránt.

Három éve a transzcendens világ és az általam észlelt fizikai valóság határai kezdtek erőteljesen elmosódni, és egy Isteni Pokoljárás vette kezdetét az életemben. Közben megtanultam, hogy jogomban áll elveszíteni mindenem.

Mármint tudom, hogy ez nem az igazi kezdet, hanem inkább a végkifejlet kezdete volt, mint sokunk életében, akiknél meg tud valósulni az újjászületés ezekben a mostani, fentről is támogatott időkben.

Azért hívom Isteninek, mert hálás vagyok érte. Hálás, hogy az élet nem hagyja, hogy önismereti szempontból továbbra is katatón állapotban, önmagam holtterében éljek. Baromian fájt, meg minden, de áldás, hogy átpréselődhetek rajta, még ha mindez már erősen a B oldalon játszva történik is.

De legalább megtörténik és nem élem tovább torz tükörben az életem. Tarthatott volna az örökkévalóságig is… 

Csak az eltelt három évben megéltem szeretett lény elvesztését (hetekig üvöltöttem a fájdalomtól), baleseteket, kirablást, szívrohamot, tettek utcára a kiskorú gyermekemmel egy idegen országban, követtek el négyszer birtokháborítást és garázdaságot az otthonunkban, valamint bepereltek és el akarták venni mindenem, amit lehet, és a sornak itt még messze nincs vége…

Csak, hogy néhány stációt említsek a kálváriából…

„The Inquisition, what a show!”

Mel Brooks a Világtörténelem I. kötet című filmjének inkvizíciós jelenetében

Kisemmizve hazatértünk hát a gyermekeimmel Portugáliából, és vártuk az első bírósági tárgyalást. Pontosabban várta a fene, de ott lebegett a fejünk felett, mint Damoklész kardja.

Egyedülálló szülőként minden kreatív fejlesztési ötletem ellenére is lassan elsüllyedt a hajó az elmúlt években. A fiam eltávolodott tőlem, mert az egyszerre betöltött apa- és anyaszerepbe már nem fért bele még az ő értelmezésében vett HŐS is.

Igen, tudom! Talán egyszer majd rájön, hogy a hősök néha egész nap csak mosogatnak, bevásárolnak, főznek és takarítanak…

A lányom pedig elköltözött az édesanyjához, mert a szétcsúszott és létbizonytalansággal teli életem nem nyújtott számára stabil és biztonságos hátteret a kamaszkorához.

No, de nem ragozom, mindezt csak azért írtam le nektek, hogy lássátok, milyen mélyről is fakad a motivációm egy új élethez.

Felsorolhatatlanul sok mindent hagytam ki az eddigi életemben. A B oldalon játszva ebbe nem annyira frankó belegondolni. Viszont az önismeretem fejlődésével, a tudatosodással a kettétört karrier, a megfakult példa, a meg nem valósult álmok, az elvesztegetett évtizedek nyerhetnek most gyógyulást.

Ez most egy új esély mindenre.

Kövezzetek meg, de a társadalmi elvárásokkal együtt sem akarom elásni magam egy gyárban, vagy TESCO árufeltöltőként várni az újabb szívrohamot a diákmunkások között csak azért, hogy hó végén eldönthessem: kaját veszünk, vagy kifizetjük a számlákat…

Amúgy, ha az első szívrohamot túléli az ember, a másodikat már annyira nem szokás. Legalábbis statisztikailag. És nem azért írom ezt, mert két diplomával derogál. Hanem azért, mert

szeretnék végre hős lenni a saját megtépázott önbecsülésemnek is, a puszta túlélésért folytatott harc helyett.

Közben persze egy pillanatig sem felejtettem el, hogy milliók sorstragédiája nehezebb, mint az enyém. Ezzel együtt nem szégyellem, hogy ilyen nagyon fáj. Hiszen tudom, hogy mindenkinek a maga keresztje.., és nekem most ezt kell megélnem, hogy újjászülethessek.

És ennek a tisztító tűznek égbeszálló érzelemszikráiként az adni akarás és a közösségépítés vágya fogalmazódtak meg nagyon erősen bennem.

Adni csak azt tudom mi lényegem, ez pedig benne van a Studio Senso di Vitában, ami pedig egybeforr a szövegírással, a permakultúrával, a masszázzsal, a labirintus- és közösségépítéssel.

És most végre úgy tűnik, hogy hazaértem.