…és ezt tiszta szívből tettem.
Amikor megtudta, hogy megfogantam, akkor el akart vetetni. Még nem voltam négy éves, amikor azt mondta anyámnak – Jobb helyen van nálad! – és elhagyott bennünket. Alig múltam negyven, amikor egy hagyatéki tárgyalásra szólító közjegyzői idézésből tudtam meg, hogy már nem él.
Közte semmi….
Ebben persze egy idő után már nekem is részem volt, hiszen már nem érdekelt. Nem gyűlöltem, nem haragudtam rá, egyszerűen csak nem érdekelt. Elfogadtam a helyzetet. És küldetésemmé vált, hogy én jobban csináljam. Persze elbuktam az úton…
Anyám elmesélése és a hagyatéki tárgyaláson elhangzottak alapján igen nyomorúságos, emberhez méltatlan körülmények között hagyta itt a földi létet. Pedig valamikor egy életvidám fickó volt. Zenélt, cselgáncsozott, ejtőernyős volt a seregben, fotózott, bohém alak volt…
Ma van apák napja.
Nem tudom, hogy kinek mit jelent. Mármint nem az ünnep, nem ez a nap. Hanem az apa az életében. Nekem sajnos nem adatott meg semmilyen formában. Sem bántalmazó, sem szerető jelenlétben. Még a nagypapáimat is oly koromban veszítettem el, amelyből még emlékfoszlányok is alig, vagy egyáltalán nem felidézhetők bennem.
Minden vágyam volt, hogy én a lehető legjobb apja legyek a gyermekeimnek. Hogy nekik ne kelljen átélniük, amit nekem és emberek tömegeinek kell. Nyolc évig neveltem egyedül őket. Nem sikerült a megváltás. Pedig a szívem minden szeretete az övék és mindig az is marad.
Sokat meséltem már a 12-es szám szerepéről is az életemben (12. hó 12-én, 12 óra 12 perckor születtem a XII. kerületben). Meg ugye az is érdekes, hogy előző hónap 21-re voltam eredetileg kiírva, és így a két szám tükre lett egymásnak: 12 21. (Erről majd írok még egy másik bejegyzésben). De annyira nem érdekelt már semmi apámmal kapcsolatban, hogy csak ma, amikor újra előkerült a hagyatéki tárgyalás jegyzőkönyve, akkor realizálódott bennem, hogy 12-ben halt meg,
Újra elolvastam a jegyzőkönyvet: „Hagyatéki vagyon nem maradt. Hagyatéki teher 95.237,- Ft plusz közjegyzői költség.” Mindez 2012-ben.
65 éves volt.
Már sok mindent értek anyám hozzám való viszonyulásából is…
Párkapcsolatokban, anyagi teremtésben szépen hozom a sémákat és a szülői mintákat. Mikor az egyiket, mikor a másikat.
Amikor 2024 tavaszán elmentem egy oldásra, akkor a terapeutám azt mondta, hogy édesapád és a bátyja itt álnak mögötted, és az áldásukat adják rád. Arra, hogy mostantól jó legyen minden. Hogy fel tudj állni.
A terapeuta a következőket nem tudhatta sehonnan:
- hogy apám már nem él
- hogy volt egy testvére
- hogy a testvére is fiú volt
- hogy a testvére volt az idősebb
- és hogy már ő sem él
Nem valami javasasszony volt a terapeuta. Én pedig nem engedem magam mélyebben az ilyesmibe. De megérteni mindig igyekszem. És most nem értettem, hogy miért is kell az áldásuk? Főleg apám bátyjának az áldása.
Szerintem őt egyáltalán nem is ismertem. Ha azt mondja a terapeuta, hogy apám bocsánatot kér, azt még értettem volna, bár a legkevésbé sem éreztem a szükségét. Elengedtem már régen.
Ma viszont eljutottam oda, hogy kérjem apám segítségét. Hogy segítsen onnan fentről, hogy én ne csesszem tovább el. Elég volt! Talán ehhez adta az áldását. Hogy mostantól jobb legyen.
És ma először tudtam kimondani, hogy – Szeretlek apu!
…és ezt tiszta szívemből tettem.
Boldog apák napját! Ha elengedés kell hozzá, akkor azt. Ha megbocsátás, akkor azt. De mindenek felett elévülhetetlen szeretetet kedves mindnyájatoknak!
