…avagy nomen est omen
Itt, az eddigi világom végén, a helyiek voltak talán az elsők egész eddigi utazásaim során, akik közül többen is megkérdezték, hogy mit jelent a keresztnevem.
Mondjuk az én esetemben a vezetéknév is beszédes, de azt ugye nem személyesen én kaptam, még ha talán azt sem véletlenül hordozom. De programozni, csak a keresztnevem programozta az életem.
Jó ideje tudtam a jelentését, mert engem is érdekelt, s mert passzolt eddigi életutamhoz:
családfő, nemzetségfő
Persze nem hatalommal, hanem afféle parentifikált felelősségtudattal és alázattal éltem meg. Küldetésemmé vált a jelentése.
Valószínűleg akkor is így lett volna, ha előbb találkozom Joós István mondatával, csak jobban foglalkoztatott volna a megértése, s talán így előbb is jutottam volna a megoldásra:
„…egy férfinak nem lehet küldetése a család.”
El is buktam. Nem véletlen, hogy az élet épp ott kent le egy jó nagyot, ahol a legjobb akartam lenni. De mindezidáig nem értettem a pofonokat, hiába sajogtak sebeim. Hát most nagyobbat ütött. Sorozatban…
Miután most jogomban állt mindenem elveszíteni, majd átmentem isteni pokoljárásomon és elkezdtem megérteni a velem született múltat, már tisztán látom útválasztóit, s mérföldköveit. És hálás vagyok ezért az utazásért. Sokfelé jártam a világban, de csak most értettem meg igazán.
Édesanyámmal mindig is jó volt a kapcsolatunk, de most kilométerek ezreinek távolságból olyan közelségbe kerültünk, amilyenbe még soha. És szíve kérges sebei mögül csak meséli minden nap a családtörténetet, amiből így az átéltekkel együtt már végre meg is értem őseim, gyermekeim és önmagamat.
Mindezek hatására leírtam szüleim, nagyszüleim és gyermekeim neveinek kezdőbetűit. Eleinte erőltetetten akartam kihozni belőlük egy mátrixot. Aztán ezt is hagytam a gondviselésre. Ha meg kell szülessen egy név, mely lelkemnek kedves, s így íróként használhatok, akkor majd megszületik.
Talán még aznap összeállt. Minden ízében én vagyok. És végre ott van benne az erő is. Nem az ősi harcoló, hanem a…
Jámbor
