Az élet lepajszerolt rólam mindenkit, de szó szerint mindenkit. Egyedül vagyok, mint az ujjam. Tudom, hogy szeretnem érdemes ezt az állapotot és éppen ez benne a lényegi tanítás is, de most még csak az elfogadásával próbálkozom.
Éltem már egyedül, ne érts félre, kérlek! De ez most valami nagyon más.
Nagyon, nagyon…
Éppen ezért nagy kihívás a lelkemnek minden fény, ami a nőkből sugárzik. Egyre szívszorítóbb látnom az álomszép lényüket.
Megpróbálom még közelebb hozni, hogy mire is gondolok:
Minden szétrobban körülöttem. Minden ami párkapcsolat, otthon, biztonság. Minden, amiben otthon érzem magam, ahol megtalálom a helyem.
Olyan elemi erővel, küldetéstudattal és hittel kezdtem labirintusokat építeni, ami igaz teremtés volt. Adni, adni másoknak végtelenséggel, közvetíteni a mindenséget, hozzájárulás lenni a gyógyuláshoz.
Aztán ott is kilökődtem az űrbe. A bolygóközi térbe. Azóta is ott lebegek.
Aztán nemrég mégis elvégeztem még egy tanfolyamot, a középkori labirintusokról. Egyfajta lezárásként tekintettem erre a tanfolyamra. Sok minden lezárásaként.
A járásnál aztán végeztünk egy kísérletet:
Mi van, ha most a középpontból indulunk? És mi van, ha a középpontot a leszületésünk előtti állapotnak tekintjük és úgy indulunk útnak, mint az életben. Vajon megtaláljuk-e a küldetésünket? Hogy mi dolgunk van a világban?
És aztán visszatérünk. Vissza az Egy-s-ég-be.
Mivel az életben is megjártam már ezt az utat, nem különösebben tudtam mit kezdeni a feladattal. A bolygóközi térben úgy érzem magam, mint az isteni színjátékban:
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.
Kiültem a labirintus partjára, és csak figyeltem, ahogy a többiek bolyonganak.
Aztán egy csoporttársnőnk tökéletesen jelenítette meg az eddigi párkapcsolataimat. Mint egy családállításnál…
Ragyogva lépett hozzám, kinyújtotta a kezét, s azzal a lendülettel vitt is magával mosolyogvan. Én meg öntudatlanul sodródtam vele, boldogan. Megint bekapcsolt, ami mindig is szokott. Robotpilóta üzemmód, ugye…
Örültem a fénynek, s lelkesen, istennőként emelve, megtartva, szívvel, lélekkel haladtam vele az úton. Hogy érezze mindazt, amit a NŐ a férfitól csak a vágyainkban kap meg (igen, az én vágyaimban is!). Hogy érezze az istennőségét. Sémáim szerint tökéletesen…
Aztán be is kapcsolt bennem gyorsan, hogy vajon meddig jön velem? Hiszen mindig is így csináltam. És mindig magamra is maradtam…
Egy pillanatra megdobbant a szívemben a remény, hogy talán most ez az! Talán végigjárhatjuk együtt!
Mármint persze csak képletesen, nem a konkrét csoporttársnőmmel, hanem, hogy ilyesmire van remény…
De egyszer csak hirtelen elhagyott. A labirintus is megmutatta, amit az élet diktál.
Kimentem. Keresztülvágtam a falakon. Nem keserűségből, vagy indulatból, hanem kilökődtem ismét a bolygóközi térbe.
Csak ültem ott a labirintus partján, és éreztem, hogy nem akarok visszamenni a középpontba.
Pár pillanattal később meg az jött, hogy de végül is bármikor visszamehetek! Bármikor kapcsolódni tudok a mindenséggel.
Úgyhogy egy idő után be is battyogtam nyílegyenesen. Nem jártam már meg az ösvényeket.
Aztán ahogy leültem ott, a középpontban, egyszer csak egy másik csoporttársnőnk rám borult hátulról. Átölelt, betakart a hatalmas hajkoronájával és…
…és akkor eleredtek a könnyeim. Zokogtam. Olyan mély fájdalmat éreztem, amire nincsenek szavak.
Hiszen ott volt a NŐ. Megölelt, puha volt, szeretett, óvott védett, átölelt a teljes lényével. Eggyé vált a lelkünk.
Hiszem, hogy ilyen az igaz nő-férfi kapcsolódás. A testiségben is. A nő a kapu. És együtt lépünk Istenhez. Válunk eggyé a mindenséggel.
Hát ezt juttatja eszembe a nőkből áradó fény. A fájdalmamat, hogy szívem minden szeretete ellenére nekem nem adatott meg, hogy olyan nő mellett lehessek férfi, aki azt képes adni, amit én is adok. Akiből ugyanúgy az isteni sugárzik felém, ahogy belőlem is az isteni árad felé…
Akinek ez nem sok és nem kevés.
Hiszem, hogy a NŐ a teremtés.
Theseus nem azért kapta Ariadné fonalát, hogy kitaláljon a labirintusból. Bár sokan mondják, hogy Ariadné fonalának vöröse a krisztusi vérvonal jelképe. De én jobban hiszem, hogy az a fonál aranyfonál volt. Az isteni lélek, amely összekötötte Ariadnét és Theseust, hogy Theseus le tudja győzni a sötét, gonosz, nehéz, anyagi lényét, az árnyoldalát, akit a Minotaurus testesít meg.
Hiszem, hogy a NŐ köti össze a férfit a mindenséggel és nem fordítva.
Ezért szeretem nagyon a maorik homlokot és orrot összeérintő köszöntését, a Hongi-t.
A Hongi eredete a maori mitológiára vezethető vissza, azon belül is az első ember, Hineahuone megteremtésének történetére.
A legenda szerint Tāne, a ligetek és erdők istene (aki egyben az emberiség őse is), agyagból formázta meg az első asszony testét. A megformált figura azonban még élettelen volt. Ekkor Tāne az orrlyukaiba lehelte az élet leheletét (a ha nevű szent leheletet). Ennek hatására Hineahuone tüsszentett, és életre kelt.
A Hongi köszöntés ezt az isteni pillanatot idézi fel: amikor két ember összeérinti a homlokát és az orrát, megosztják egymással az élet leheletét, a ha-t. A legbelsőbb lényegüket osztják meg egymással.
