Hetedíziglen

…avagy pokoljárás ajándékba

Attól, hogy valaminek vége, még nem múlt el.

Orvos-Tóth Noémi

A Párhuzamok vonzásában csak érdekességként mutat rá a felmenőim és az én életem néhány párhuzamára, hasonlóságára. Már-már poénosan fogva fel, vagy véletlenszerűnek állítva be az olykor kísérteties egybeeséseket.

Egy izgalmas kaland, kutatómunka és felfedezés. Kicsit talán megcsillantva a klasszikus újságírói kutatómunka szépségeit. De nem tárgyalja a traumákat. (Pedig még kutatás közben is merültek fel…)

Azokat az összefüggéseket, melyek a felmenőim élete, az általuk meg- és átéltek (és ki nem mondottak), valamit az én életem elakadásai, zsákutcái, katasztrófái, traumái, mentális betegségei között rejtőznek.

Nem tárgyalja, hogy vajon a háborús megéléseik, vagy épp az eltitkolt családi kötelékek, a válások és a ki tudja mi minden fel nem tárt esemény hogyan hat az én és utódaim életére.

Ahogy Orvos-Tóth Noémi írja:

Minden önismereti úton eljön a pillanat, amikor rádöbbenünk, hogy elakadásaink, szorongásaink, visszahúzó negatív mintáink, kudarcos párkapcsolataink, de akár testi tüneteink gyökerei is a távoli múltba nyúlnak vissza. Felmenőink traumái, feldolgozatlan veszteségei, korlátozó hiedelmei mind ott visszhangoznak a mindennapjainkban, láthatatlanul formálva sorsunkat.

Igen, az írás szeretetéhez fűződő vonzalmam tetette fel bennem a kérdést először, hogy hozhatom-e, és ha igen, akkor honnan hozom ezt a készséget és szeretetet?

De az isteni pokoljárásom ajándéka, hogy lecsupaszított teljesen. Hogy nem is hagyott más választást, mintsem kapcsolódni a mindenséghez, valamint megismerni és megérteni a velem született múltat.

Amikor lelkileg már nem maradt semmim, akkor fel kellett tennem a kérdést, hogy miért? Miért történik velem mindez? De nem az az önsajnáló kérdés volt ez, hanem a valódi megértés vágya. Nem tartottam magam soha rossz embernek, pláne nem annyira, hogy ilyesmiket kelljen megélnem. Komolyan érdekelt, hogy mi lehet az oka.

Persze az ember öntudatlanul is követ el hibákat. Sőt szent meggyőződésem, hogy csak öntudatlanul követünk el hibákat.

Eleinte persze az önvád jelent meg azonnal, mint ahogy minden egyes átélt trauma során is. Mit tehettem az előző életeimben? Igen, ennyire biztos voltam benne, hogy ebben az életemben nem követhettem el ekkora bűnt, vagy bűnöket.

Ember vagyok. Voltak és nyilván vannak is hibáim. De mindig is törekedtem a jóra, s ami hibákat elkövettem, azokért már bűnbocsánatot kértem, és akinek csak tehettem, annak a szemébe is mondva.

A pokoljárásom legalján (bár nem is tudom,. hogy volt-e ilyen, mintha azonnal a padlóra kerültem volna és nem is engedtek onnan felállni a közelmúltig) még listát is írtam az elkövetett hibáimról.

De úgy jöttek fel rég elfeledett arcok is és jelentek meg újra az életemben, hogy alig győztem. És mintha mind csak azért jelent volna meg, hogy emlékeztessenek az ellenük elkövetett hibámra, bűnömre, a le nem zárt kapcsolatunkra. És én nagyon hálás voltam, hogy bocsánatot kérhettem. Mély átélésből, lelkem legmélyéről.

De olyan is volt, akit én kerestem meg hosszú idő után, hogy bocsánatot kérhessek.

És persze nem tudhatjuk,. hogy egy-egy lépésünk mekkora traumát okoz egy másik embernek, de ez a szőnyegbombázás, amit átéltem az elmúlt két-három év alatt… Valahogy sehogyan sem volt arányban az elkövetett hibáimmal. Főleg, hogy azok nem voltak szándékosak és tudatosak.

És persze én is spirituális élménytúrába kezdtem, ahogyan azt Kalivoda Imre barátom szokta volt fogalmazni. De áldásként élem meg, hogy ahogy egész eddigi életemben, úgy ezúttal sem tudott semmilyen vallás, ideológia, filozófia, módszertan mélyebben rabul ejteni.

Mintha a mindenség, vagy ahogy én szeretem hívni az ŐsTEn, azt akarta volna, hogy többé ne tévelyegjek el. És ezzel nem bántva semmilyen hitet és irányzatot. Egyszerűen az én utam az volt és az, hogy azáltal gyógyuljak, hogy azonnal és közvetlenül az ősforráshoz kapcsolódom.

És kétféle irányt látok. Az egyik, amit Orvos-Tóth Noémi és Dr. Máté Gábor is képvisel, azaz, hogy a traumáink megismerése és oldása vezet a boldogságunkhoz, a másik, amelyik azt mondja – és szerintem ilyen Dr. Joe Dispenza -, hogy a traumáink oldása a múltban tart. Ha elkezdjük felfejteni őket, az olyan, mint amikor egy horgolt pulóver egy szeme valahol fennakad, és mi elkezdjük húzni. Sorban bomlik ki az egész.

Csakhogy ez a pulóver hatalmas.

Ha például Orvos-Tóth Noémi transzgenerációs traumaelméletét vesszük, melyet az epigenetika igazol, akkor elég csak abba belegondolnunk, hogy van két szülőnk, akik ki tudja mennyi traumát örökítettek, nekik van két-két szülőjük, akik szintén rengeteg traumát hordoztak magukban, és így tovább, ki tudja hanyadíziglen, akkor könnyű belátnunk, hogy már a megszületésünk pillanatában annyi traumánk van, amit talán egy élet is kevés felfejteni és oldani.

És akkor még nem is beszéltünk a saját kis traumáinkról, melyeknek egy jelentős és meghatározó része épp a születésünkkor szerezhető, mint például az én esetemben is.

És ehhez még hozzájön, hogy a legtöbben el sem jutunk ezekig a felimerésekig, vagy épp mereven elutasítjuk őket.

Érthető tehát Dr. Joe Dispenza által képviselt elmélet is, mely nem a traumákkal foglalkozik, hanem igyekszik átírni a tudatot.

Dispenza munkássága nem a múltbeli traumák boncolgatására fókuszál elsősorban, hanem arra, hogy az egyén miként tudja átírni a tudatát (és ezáltal a testét és az életét is) azáltal, hogy a gondolatait, érzelmeit és viselkedését egy új jövő felé irányítja.

Az ő módszere a meditációra, a vizualizációra és a koherens szív- és agyműködésre épül, amellyel a régi neuronhálózatokat felülírhatjuk és újakat építhetünk. Célja, hogy ne a múltbeli kondicionáltság, vagy a traumatikus emlékek határozzák meg az egyén valóságát, hanem a tudatosan teremtett új jövőképek.

Érdekesség talán, hogy én mindkettőt élem. A mindenséggel való kapcsolódás már az első pillanatban olyan volt, mintha nem egy traumát, vagy akár egy egész blokkot, hanem blokkok tömkelegét oldotta volna.

És segít, hogy a traumák megismerése könnyebbé tegye feldolgozásukat. Hogy a veszteségek feletti gyász, ne gyűrjön maga alá.

Egy kis tudományos magyarázat >>>>>>

A traumák öröklődése, vagy ahogyan a szakirodalom nevezi, a transzgenerációs trauma egyre inkább kutatott és elfogadott jelenség. A jelenlegi tudományos álláspont szerint a traumák több generáción keresztül is öröklődhetnek, és nemcsak pszichológiai, hanem biológiai, epigenetikai mechanizmusok is szerepet játszhatnak ebben.

Konkrétan, kutatások szerint:

Legalább 3 generáció: Számos tanulmány, különösen a holokauszt túlélőinek és leszármazottainak vizsgálata során, azt mutatja, hogy a traumák hatásai legalább a harmadik generációra is kiterjednek (azaz az unokákra). Magasabb szorongásszint, étkezési zavarok és hosszabb terápiás idő jellemezheti őket.
Akár 14 generáció: Egyes állatkísérletek (például fonalférgeken végzett vizsgálatok) arra utalnak, hogy környezeti tényezők hatása, ami hasonló lehet a trauma biológiai lenyomatához, akár 14 generációval később is kimutatható lehet a géneken keresztül. Az embereknél ezt nehezebb pontosan kimutatni a hosszabb életciklus miatt.

Hogyan öröklődhetnek a traumák?

Epigenetikai változások: Ez az egyik legfontosabb magyarázat. Az epigenetika azt vizsgálja, hogyan befolyásolják a környezeti tényezők a génjeink működését anélkül, hogy magát a DNS-szekvenciát megváltoztatnák. A traumák stresszválaszt adnak a szervezetnek, és ez hormonális változásokhoz vezethet (pl. kortizol szintje), amelyek befolyásolják az epigenetikai mintázatot. Ezek a mintázatok aztán átadódhatnak a következő generációknak, érzékenyebbé téve őket bizonyos betegségekre vagy viselkedési mintákra.
Pszichológiai és szociális mechanizmusok:
- Kommunikáció és elbeszélések: A trauma feldolgozatlansága vagy éppen a tabusítása is hozzájárulhat ahhoz, hogy a családi légkörben, a nevelési mintákban, a nem verbális kommunikációban továbbadódjanak a trauma hatásai.
- Viselkedési mintázatok: A traumatizált szülők, vagy nagyszülők gyakran olyan viselkedési vagy érzelmi mintákat alakíthatnak ki (pl. túlzott óvatosság, bizalmatlanság, elzárkózás, érzelmi elérhetetlenség), amelyek akaratlanul is hatással vannak a gyermekeikre.
- Családi narratívák: Még ha nem is beszélnek nyíltan a traumáról, a családon belüli „történetek” vagy a hallgatás is befolyásolhatja a későbbi generációk identitását és világképét.

Fontos hangsúlyozni, hogy a transzgenerációs trauma nem azt jelenti, hogy a leszármazottak feltétlenül ugyanazt a traumát élik át, hanem azt, hogy hajlamosabbak lehetnek bizonyos problémákra (pl. szorongás, depresszió, önbizalomhiány, kapcsolati nehézségek), amelyek gyökerei a családi múltban kereshetők. A feldolgozás és a tudatosítás segíthet megtörni ezt a kört.

A hetedíziglen kifejezés eredete és jelentése

A „hetedíziglen” kifejezés azt jelenti, hogy valami nagyon sok generáción, vagy nagyon hosszú időn keresztül fennmarad, öröklődik, vagy hatással van. Gyakran használjuk átvitt értelemben, amikor egy dolog hatása (legyen az jó vagy rossz) messze túlmutat azokon, akik azt létrehozták vagy elszenvedték.

Ez a kifejezés a Bibliai hagyományokból származik, különösen az Ószövetségből, ahol Isten büntetését vagy áldását említi meg, ami nem csak az egyénre, hanem az utódaira is kihat. Például a Tízparancsolatban (2Mózes 20:5-6) olvasható:

„Mert én, az Úr, a te Istened, féltékeny Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák bűneit a fiakon harmad- és negyedíziglen azoknál, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.”

Ebből is látszik, hogy a „hetedíziglen” egyfajta metaforikus túlzásként jelent meg, hogy hangsúlyozza a dolog távoli, generációkon átívelő hatását, még akkor is, ha a bibliai szöveg konkrétan a harmad- és negyedíziglenről beszél. A hét szám a judaizmusban és a kereszténységben is gyakran szimbolizálja a teljességet, a tökéletességet vagy a végtelen időt, ami hozzájárulhatott a „hetedíziglen” kifejezés elterjedéséhez.

Milyen kontextusban használjuk?

Leggyakrabban akkor mondjuk, hogy „hetedíziglen”, ha:

Családi vonások, örökségek: A családi tulajdonságok, akár jó, akár rossz szokások, vagy akár fizikai jellemzők generációkon átívelő fennmaradására. Például: „Ez a makacsság náluk hetedíziglen öröklődik.”
Traumák, bűnök, következmények: Amikor egy múltbeli esemény, bűn vagy trauma hatása nem csak az érintettekre, hanem a távoli leszármazottakra is kihat. Ahogy korábban is beszéltünk róla, a transzgenerációs traumák öröklődésére is rá lehet fogni, hogy az akár „hetedíziglen” is hatással lehet a családra.
Átok vagy átvitt értelemben vett büntetés: Régi mesékben, mondákban vagy átvitt értelemben is használják, amikor egy rossz tett vagy átok generációkon átívelő következményekkel jár.
Hosszú távú hatások: Bármilyen dologra, ami rendkívül hosszú ideig érezteti hatását, akár pozitív, akár negatív értelemben. Például: „Ennek a döntésnek a következményei hetedíziglen érezhetők lesznek.”

Összefoglalva, a „hetedíziglen” egy régi, de még ma is használatos kifejezés, ami a generációkon átívelő, hosszan tartó hatásra utal.