…avagy a ház, amit a lélek épített
Mannának elmondtam az ismertetőt, de éreztem, hogy ő most nincs jelen. Nem kezdtünk bele az egyéni folyamataiba. Éreztem, hogy nincs nyitva rá. Ilyenkor nem is érzem jónak a labirintusjárást. Talán megvan az esélye, hogy kapjon tőle valamit, de ha nem, akkor úgy könyveli el, mint egy bazári látványosságot. És ha valaha egyszer ő is érezné, hogy szüksége lenne majd rá, már nem fogja használni…
Furcsa, de ezt a labirintust még én sem jártam végig. Hívott. De káosz volt bennem. Ha nem látom értelmét, hogy valaki úgy járja végig, hogy csak átutazik rajta, mint egy elhagyott vonatállomáson, akkor vajon bemehetek-e úgy, hogy nem fogalmaztam meg a kérdésemet? Hogy képtelen vagyok elcsendesedni a fejemben, és meghallani a lelkem hangját?
Kószáltam egy kicsit a környékben. Próbáltam rátalálni önmagamra. De hiszen ez is mind én vagyok! És ha már itt lépdelek, akkor megtehetném ugyanezt a labirintusban is, nem?
Odaléptem. Eszembe jutottak azok az idők, amikor a harcművészeti edzéseken a meghajlással mentálisan is tiszteletet adtunk a térnek és mindannak, ami ott vár. Beléptem. Nem kellett sokat várnom, hogy feltáruljon a mély. Azt mondják, ahol könnyezik a szem, ott gyógyul a lélek. Az eső is mosta az arcom. Kitörölhetetlen emlékeim kötnek az esőhöz. Éreztem, hogy gyógyulok.
Talán fél óra sem telhetett bele, újra hívást éreztem. De hiszen azt tanultuk, hogy nem szerencsés túl gyakran járni, hogy legyen ideje integrálódni mindannak, amit előzőleg megtapasztaltunk. De mintha be kellene fejeznem valamit. Mintha az előző kör csak az első fejezete lett volna egy folyamatnak…
Megtalált a gondolat és az érzés, hogy a magam részéről még nem is szenteltem fel ezt a labirintust.
Felkaptam hát egy gyönyörű, mohapaplanos ágat. Valami arra ösztönzött, hogy vegyek fel még egyet, mint a hálakövek esetében. Aztán még egyet. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem.
A három mohapaplanos ággal a kezemben aztán ismét ott találtam magam a labirintus bejáratánál. Meghajoltam, ahogy éveken át tettem a parkett, vagy a tatami szélén. De most hátra is dőltem, hogy felfelé is kapcsolódjak széttárt karjaimmal.
Elindultam. Mintha az előző kör épp az ehhez a járáshoz szükséges átmosást tette volna meg. Mint amikor lefürdesz a medencébe lépés előtt. Persze nem a strandon, hanem mondjuk egy szent helyen.
Jó volt, hogy esett az eső…
A belső körhöz érve úgy helyeztem el a kör közepén a három ágat, mintha ez lenne a napi rutin. Nagyon gyors volt a folyamat, aztán ahogy ránéztem a formára, megállt az idő…
Egy házat raktam ki a három ágból. Pont olyan ágakat hoztam öntudatlanul, és pont úgy helyeztem el őket sebtében. Mint az első oldáskor a belőlem megszületett szavakat a térben. Majd egyszer talán azt is elmesélem…
Egy ház nézett vissza rám. Az otthon, amire oly mélyen vágyom. Nem, nem a négy falra gondolok. Bár az is azzá tehető, ha az igazi már megvan.
Eszembe jutott, hogy az előző járáson elévülhetetlen vágyat éreztem, hogy az erdőben gyűjtött mentacsokor illatát gyakran magamba szippantsam. De amikor a kör közepére értem, valamiért nem akartam elhelyezni ott, a térben. Mint a tenger fenekéről hozott hálakövet a hegycsúcs keresztjénél.
Most az érzés arra hívott, hogy a zsebemben meggyötört kis növényeket elhelyezzem a házban, mint a lelkét. Ahogy a zsebembe nyúltam, megtaláltam a gesztenyéket is, melyeket a közeli kápolna kertjében gyűjtöttem a mentacsokor előtt.
Elhelyeztem őket is a házban, mint egy családot. Persze nem tudatosan.
Gyönyörű folyamatokon mentem keresztül.
Aztán kértem. Kértem, ahogy a járás során folyamatosan, hogy minden lélek találjon békét, aki ezt a labirintust járja. Találjon gyógyulást, válaszokat, elcsendesedést, el- és megengedést, békét és szeretetet, felemelkedést, végtelen áldást és hálát.
Megvolt hát az én kis szertartásom.
Most itt ülök és újra mennék.
Mannával azt beszélgettük az este folyamán, hogy számára olyan, mint egy szimpla séta. És igen, nem véletlenül van a zarándoklatoknak akkora ereje. És még egy segítő is velünk tarthat. Mármint az égiek mellett. És még csoportosan is járható.
A labirintus azonban egy olyan zarándoklat, amely meghajlítja a téridőt. És naponta járható, ha ott van a közelünkben. Mondjuk a kert végében.
