Soha nem tudtam mi az a gyűlölet. Egyszer azonban beköszöntött az én életembe is. Sokáig kellett dolgozzon rajta, de egyszer csak sikerült áttörnie a falakat. Végül is meg kellett tapasztaljam, hogy tudjam milyen végtelen és csodálatos érzés a megbocsátás.
Le sem tudom már írni, hogy miket éreztem. Hogy milyen gondolatokat és érzéseket váltott ki bennem azok viselkedése, akik ostromolták egy szeretetkapcsolatomat. (Tökéletesen emlékszem, de sem átélni nem tudom és akarom már, sem megosztani.)
Nagyon sokáig védte a bástyáimat a megértés, az elfogadás, a jámborság, a türelem. De a mérhetetlen rombolást látva lángra lobbant bennem is a pusztító tűz.
Akkor éppen az Egyesült Államokba vitt az utam. Sok kedves társsal. Rendesen megmérgeztem a nagy kalandot a számukra… Ezúttal is bocsánat drága barátaim!
De az utazás valóban sok mindenre képes. Megtörtént a lelki zarándoklat. Mint a labirintusban. Egy napon, valami csoda költözött a lelkembe. Határozottan éreztem, hogy nem haragszom. Hogy megbocsátottam azoknak, akik összetörték a varázstükröt.
Azt éreztem, hogy azonnal fel kell hívnom őket. Ám valami türelemre intett. Mintha meg akart volna győződni, hogy igaz, tiszta és tartós az érzés bennem, nemcsak a 66-os út mámora. Ahogy a labirintusban is pulzálva érsz a középponthoz.
De éreztem másnap is. Sőt, egyre erősebben. És az érzés végül mindvégig kitartott.
Mikor hazaértünk, akkor az első dolgom volt berohanni egy virágoshoz – emlékeim szerint talán épp az Oktogonon – s, ha már lehetett kapni pezsgőt is, akkor gyorsan abból is a hónom alá csaptam egyet, nem számított az ára (merthogy ugye ez egy csatolt termék egy virágboltban).
Annyira dagasztotta a lelkem a megbocsátás szele, hogy nem érdekelt, hogy kétszer annyiba kerül egy ilyen helyen. Csak haladjunk a nemes cél megvalósítása felé!
Ma már tudom milyen a mélységes döbbenet. Ott volt az arcukon. Színházban sem látsz ilyet. Leültettek. Pont úgy, mint a bevándorlási hivatalnokok, amikor nemzetközi bűnözőnek néztek a JFK reptéren New Yorkban. Esélyem sem lett volna megszökni.
De nem is akartam.
Amikor kiböktem, hogy mit is akarok, akkor eltéptem a láncukat. Csak úgy ömlöttek rám a sérelmeik. Olyan volt, mint egy hidegháborús vallatáson. Csak a kénes füst és a reflektor hiányzott az arcomból, bár néha talán éreztem mindkettő hatását…
Ha nem lett volna igazi a megbocsátásom, akkor biztosan áthúzom őket az asztalon. De nem ez történt. Béke volt a lelkemben. Minden egyes ostorcsapás szeretetet és megértést váltott ki belőlem. Tényleg megbocsátottam. Ők nem. De ez már az ő valóságuk…
Azóta már nem tud beköltözni a szívembe a gyűlölet. Már nincsenek falak, melyeket ostromolnia kellene. Így nincs számára kihívás. Őrjöng néha a patás, mindent elkövet, hogy kiváltsa ezt az érzést, de nem veszem fel a kötelet. Nincs mit húznia.
Béke van és szeretet.
Keep walking drága barátaim, ahogy Halász Péter barátom mondja.
…és mindehhez nem kell Amerikába utaznod. Csak lépj be a labirintusba! Leginkább a megbékélés labirintusba.
