Van egy öreg, vasszerkezetű masszázsasztala az unokahúgoméknak. Azt el tudom kérni neked, ha meg tudod csinálni. Nagyon instabil már, nem tudom, hogy meg lehet-e erősíteni, de ha megoldod, akkor a tiéd lehet. Elhozzam?
Abban az anyagi helyzetemben bármi jó volt, csak megszolgálhassam a menedéket, amit kedves barátnőm adott nekem a nehéz élethelyzetemben.
Az anyukája dolgozott vele, de egy ideje csak ott porosodik, nem használják már. Megjavítani sem tudják – folytatja a történetet.
Másnap délután aztán a bejárati ajtónak támasztva várt egy hetvenes éveket idéző masszázsasztal. Eleinte nem értettem, hogy miért nem vitték bentre, hiszen van kulcsuk a házhoz. Aztán megpróbáltam megemelni…
És ezzel egy hölgy dolgozott egy évtizeden át? Le a kalappal előtte! Erős keze lehetett az biztos! – gondoltam magamban, s, valami mélyebb tiszteletet kezdtem érezni a régebbi masszőrök iránt…
Becipeltem az asztalt, de kellett vagy egy nap, hogy rávegyem magam a letakarítására és a megjavítására. Pedig a szívem hajtott, hogy barátnőmnek mielőbb meghálálhassam a rengeteg segítséget, amit kaptam, s kapok tőle.
Szerettem volna mielőbb egy komolyabb masszázst és kimozgatást adni neki, hogy könnyedebben húzhassa az igát a mindennapokban. Egyedül nevel négy gyermeket. De erről majd egy másik történetben..
A masszázstanfolyamon gyönyörű, modern asztalokon dolgoztunk. Súlyra talán fele ilyen nehezekkel, sokkal vastagabb szivacsozással, rengeteg kényelmi funkcióval mind a vendég, mind pedig a masszőr számára. Például állítható magasság. Látszólag banális, mégis nagyon fontos tulajdonság.
Csodálatos mesterem volt. Szerencsére az összes képzésen mindvégig hozzá járhattam. Mélyen megszerettette velem ezt a hivatást. Hálás vagyok neki azért, hogy a kezembe adta a tudást és a mesterséget.
A zaklatott mindennapok sodrásában el sem mélyedtem a régi Széchenyi fürdős történeteiben. Hogy akkoriban még hogyan is festett egy-egy kezelés, milyen eszközökön dolgoztak, kitől és hogyan tanultak, miről is szólt ez az egész, stb.
Sokat mesélt a masszázsasztalokról is. Én is modern, szép eszközöket akartam a saját kis stúdiómba a hatására, de ez a régi asztal!… Ez valahogy most nosztalgiázásra késztet.
Ahogy itt ülök az öreg házban és a halvány lámpafénynél ránézek, eszembe jut a fiatalságom. Eszembe jut, hogy akkoriban csak filmekben láttam masszázst. Valamit a mesterem is mesélt a masszázs hazai történetéről, de már csak halványan emlékszem.
Igaz, a bőrömön érzem a gyorstalpaló tanfolyamok és az igazi elmélyülés közötti különbséget, ma már szinte minden szakmában. De bennem a mesterem felébresztett valamit. Valami hivatásérzetet. És barátnőm rokonának története ezzel a régi asztallal, mély alázatra késztet.
Most leülök a laptop elé, és böngészni kezdek az interneten az ilyen régi masszázsasztalok után. Tudni akarom, hogy ha nekünk már ilyen fantasztikus, modern asztalok állnak a rendelkezésünkre, mint amilyeneken tanultam is, vajon milyeneken dolgoztak a régiek?
Módosítgatom a kereséshez használt kulcsszavakat, megkérem a mesterséges intelligenciát is, de a modern asztalok áradatában így is csak nehezen találok rá ezekre a régi darabokra.
Aztán megjelenik néhány amerikai és ausztrál hirdetés. Kora hetvenes évekbeli asztalokat kínálnak. Megakad a szemem egy öreg pickupon. Talán olyan, mint amilyenen Clint Eastwood autókázott az „A szív hídjai” című filmben. Na, puff! Még egy kis nosztalgia. Ráadásul fotózás, meg szerelem. Áh! Hagyjuk!
A képen első ránézésre egy pontosan ugyanilyen asztal áll a pickup mellett, mint amilyen ez itt előttem a szobában.
Jobban megnézve aztán rájövök, hogy Amerikában és Ausztráliában már akkor is könnyű és állítható alumíniumvázzal gyártották a korabeli asztalokat. Ez az asztal fiatalabb, kelet-európai gyártású.
Egy biztos!
Ez a vaságy is ott lesz a masszázs jamboree-n, amit tervezek! 😉
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.