Hátha ez is fontos neked Roseto és Montegiordano kapcsán…
A repülő és busz, a repülő és bérelt autó, valamint a fizetős és nem fizetős utak kombinációja lakóautóval és utánfutóval már megvolt. Gondoltam most kipróbálom a minibusszal kizárólag nem fizetős utakon verziót is. Kizárólag anyagi okokból. 🙂
Senkisemnemmondhassa, hogy nem teszek meg mindent a csoportért! 😀
Krisztián kérte, hogy közvetítsem az utat, mert hamarosan ők is érkeznek, de a helyzet az, hogy örültem, hogy élek! 🙂
Amúgy egy útitárs hiányzott, sokat fotózhatott és posztolhatott volna útközben, de senki életét nem akartam megnehezíteni egy öreg járgány jelentette kihívásokkal. Meg hát aludni is egyemberes volt a férőhely.
No, de azért valami érdemlegeset próbálok kihozni így utólag nektek:
Ezúttal majdnem a szlovák határtól jöttem, úgyhogy a magyar szakaszt most nem részletezem, hiszen az mindenkinek más. Viszont így combos kis távolság jött ki.
Többször vezettem már nagyobbacska távokat (1500-1600 kilométer) egyhuzamban, de ezzel az öreg vassal azért napi 600-800 kilométer volt a csúcs. Igaz, az az Atlanti-óceánig. 🙂
És ott is voltak kalandok (önindító cseréje egy francia kempingben, jobb hátsó lengőkar cseréje, stb.).
Ez a táv viszont csak úgy volt kettővel osztható, ha kihozom a napi 800+ maximumot a kisbuszból és magamból is. Márpedig két napot szántam rá.
Itt fontos megjegyeznem, hogy ezen az útvonalon más autóval sem tudsz gyorsabban menni, mert nem engedik a szabályok. Tehát, ha két napot tervezel, akkor…
Szóval inkább szánj rá több időt, és nézd meg az útközbeni nevezetességeket, híres és szép helyeket! Bár akkor a költségeid is meg fognak ugrani. Márpedig ez az abszolút low budget utazás ebben a formában. Már persze, ha nem jön közbe valami rendkívüli. 🙂
És mindennek megvan a maga bája, és mindennek meg lehet látni a szépségét, varázsát. Még azt sem mondom, hogy tökegyedül egy öreg busszal nincsenek előnyök.
Most nem arra gondolok, hogy nem kell alkalmazkodni mások hőháztartási, emésztési, pihenési, gondolati, stb. kihívásaihoz, hanem például arra, hogy nagyon meditatív tud lenni egy-egy szakasz.
Mármint nem a volán mögötti bealvásra utalok, hanem amikor felsejlik a gyermekkor, a traumák, meg ilyenek. 😀
Mint Simonyi Balázs az Ultra című filmben. Mutatom az előzetest, ha még nem láttad. (Kérlek, mindenképpen nézd meg, hogy jobban értsd mire utaltam az előbb! :))
No, de vissza a lényeghez!
Szlovéniáról már írtam, hogy gyönyörű. Nem tudom hanyadszor szelem keresztül, de ezt mindig megállapítom.
Viszont nem véletlenül gazdag. Mármint nem csupán természetileg értem. Nincs olyan szeglete, ahol ne dolgozott volna – többnyire a család – a földeken, az erdőkben, a portákon. Az egész tele van élettel.
Mondjuk vezetni nem szeretek közöttük. És persze itt sem a tömeg, hanem az a néhány. Ők fakasztanak könnyeket. De ők meg mindenhol vannak. Csak más módokat eszelnek ki. 🙂
Mivel sokaknak megírtam, hogy a cél elérni Olaszországot a hegymászás ellenére – vagy azzal együtt 🙂 -, ezért nem volt mit tenni, el kellett érni Olaszországot. Eredetileg Gradisca d’Isonzo-t néztem ki célállomásnak, de tovább vitt a lendület.
Bárcsak még tovább vitt volna! De erről majd később…
Próbálkoztam a Park4Night alkalmazással, hogy helyet találjak éjszakára, de vagy én lettem öregebb, vagy az lett bénább, de mindegy is! Nem boldogultunk egymással.
És mindegy azért is, mert rájöttem, hogy az útvonal telis tele van szálláslehetőségekkel. Mármint az olyan utazók számára is, mint amilyen most én voltam. Azaz aki az autóban akar aludni úgy, hogy hagyják is. 🙂
Végül egy étterem hatalmas parkolójában láttam meg néhány campert, meg egy kamiont. Utánam is érkezett egy angol pár, még össze is haverkodtunk. Az étterem mint olyan pedig értelemszerűen sok szolgáltatást kínál, amire akár ingyenesen is szükséged lehet.
No, és innen Ravenna környékéig nem olyan funny. Talán a Velencei-lagúna szépsége az, ami még itt is élvezhető, főleg a ködös kora reggeli órákban, az ébredező napsütésben.
Ami viszont szerintem még így is, megállások nélkül és tökegyedül is élvezhető, az a Ravennától kezdődő rész, asszem talán Anconaig.
Utána…
Azt nem kívánod senkinek, nemhogy magadnak. A GPS is forgott (no nem a sírjában), de a saját tengelye körül, amikor igyekezett alternatív útvonalat találni, hogy könnyítsen az életemen. Nem sikerült neki. 🙂
Így bár ez a legolcsóbb és ahhoz képest a legrövidebb (értelemszerűen, ha hosszabb az út, akkor nő a költség), de ennek a szakasznak szerintem keress inkább alternatívát!
Emiatt a szakasz miatt írtam fentebb, hogy bárcsak tovább bírtuk volna öreg barátommal az első éjszaka, és ezt a szakaszt akkor tesszük meg!
Nem mellesleg, ha tudod az utad úgy tervezni, hogy ez a szakasz éjszakára essen, akkor valószínűleg nem érzel úgy, mint az említett Simonyi Balázs az Ultra című dokumentumfilm másik előzetesében (a részlet legvégén – én kérek elnézést!). 🙂
Aztán valahol Foggia környékétől Materáig az a szakasz, amit szerintem élvezni és szeretni lehet ismét. Nekem volt egy kis Montenegró érzésem a hegyek közötti végtelen úton.
Arra érdemes készülni, hogy itt is járnak buszok! Ami egyrészről tök jó és egyben valahol hihetetlen is (ráadásul modern vasak, nem holmi ókori taligák), másrészről viszont számukra te nem létezel. Javaslom, hogy inkább önként ugorj el előlük a csalitosba, ne várd meg, amíg ők kényszerítenek oda. 🙂 Egy pillanat múlva már úgysem látod még a porfelhőt sem utánuk.
Itt már sajnos rám is sötétedett, a busz valamilyen rejtéjes elektronikai meghibásodás miatt csak gyertyafénnyle volt hajlandó világítani, az üzemanyagot szerintem már termelte, a váltója pedig úgy döntött, hogy nem jön ki a négyesből. Ez utóbbit hagyom még egy kicsit emésztődni…
A kamionokat egész úton utáltam (eszembe is jutott a közkedvelt mém, melyet az egyik csatolt képen láthattok), de ezúttal szükség törvényt bont alapon ráragadtam egyre. Szerencsémre csak az utolsó 30 kilométerre hagyott magamra.
Kicsiny buszomnak pedig csalafinta tervei voltak. Az autópályáról még felkanyarodott Montegiordano Nord-nál a hegy lábához, aztán…
De azt majd egy következő posztban írom meg!
Konklúzió? Talán nem feltétlenül kell mindenből levonnunk. És igen, 1000 kilométer Olaszországon belül gondolom sokatokban felveti a kérdést, hogy és milyen a vezetési kultúra.
Kétszer 14 óra vezetés után most még emésztem. De majd mesélek a benyomásaimról, megéléseimről, ha érdekel benneteket. Leginkább azért, hogy mire érdemes készülni.
