Délvidéki túra

A következő autós nagyutazás (az előzőt itt találod) majd tíz évvel később, 2018 nyarán esett meg velem. Igen, jól olvastad, sajnos ez az út még mindig nem volt tudatos. Leginkább csak úgy megesett velem. 🙂

Ekkor is kaptam egy lehetőséget, én pedig vakmerőn sodródtam ismét az árral. Vakmerőn, mert egy már akkor is öreg, rozsdaboglya Suzuki Samurai volt az útitársam (mondjuk mindennél jobban imádtam), no meg 5 motorkerékpáros és szintén egy Chrysler Voyager. 🙂

Ez egy sátrazós kaland volt, egy-két motel beiktatásával. De sajnos ezt is csak végigdaráltuk, ahogyan az amerikai utat. Nekem legalábbis ez volt az élményem.

Eredetileg fotózásra kértek fel, hogy segítsek megörökíteni az utazást. Hatezer kilométert autókáztunk, illetve motoroztunk a délvidéken. Hol 2000 méter magasan, hol autópályán, hol patakmederben, hol pedig Isten háta mögötti kavicsos lélekvesztőkön, tavak között. De az öreg Suzuki kiválóan teljesített.

Odafelé volt ugyan egy kis itthonról magunkkal vitt futómű rezonancia problémánk (mondom, hogy vakmerő vállalkozás volt), de azt Albániában 5 euróért megoldották a derék albán mesterek, az út további részében pedig öreg barátom tette a dolgát, ahogy harminc éve mindig, minden körülmények között. Akik új motorkerékpárral érkeztek már sajnos nem mondhatták el ugyanezt.

Az egyik vadonatúj motor (típust most nem írom) tulajdonosa konkrétan fel akarta gyújtani a motort, annyira ideges lett.

Az egész nagyon vicces volt, hiszen kis terepjárom ugyan számtalan előnnyel rendelkezett, de aszfalton a motorosok húztak egyet a gázkaron, és már az emlékük sem volt ott. Így igencsak macerás volt mindig elébük menni, felkészülni a forgatásokra és fotózásokra.

Szerencsére az OM System, akkor (Olympus) világbajnok 5 tengelyes mozgáskiegyenlítővel ellátott kamerái voltak velem, melyek közül a kis akciókamera még azt is ki tudta egyenlíteni, hogy a motorháztetőn utazva kellett rögzítenie a felvételeket.

Mondjuk Tiranában mindez nem volt gond, vagy inkább másként. Ott egy akkora egybefüggő masszaként hömpölyögtünk a forgalomban, hogy nem éppen a sebesség miatt lehetett volna elveszíteni egymást. Akkor a Chrysler előttem próbált a motorosok nyomában maradni, én meg még életemben nem autóztam pár centire egy másik autótól csak azért, mert ha ezt nem tudom megcsinálni, akkor nekem GPS nélkül annyi.

Egy alkalommal a túravezetővel mi külön útra mentünk. (Az indokot most inkább nem osztanám meg…) Már igencsak esteledett, és nekünk bizony még fogalmunk sem volt, hogy hol is fogunk éjszakázni. Olyan útra vitt, ahol már nemcsak az ő GPS-ében, de benne is kételkedni kezdtem.

Jobbról is, balról is mesterséges tavaknak látszó tárgyak vettek körül bennünket. A murvás út ki volt emelve a vízfelületek között, és olyan keskeny volt, ahol még ő sem érezhette magát biztonságban a motorkerékpárral, hát még én egy terepjáróval!

Nagy nehezen aztán megérkeztünk egy süppedős homokdűnés területre, ahol viszont a terepjáró érezte jobban magát. Valami nagyvíz itt is volt ott. Itt vertünk sátrat, és gyújtottunk tábortüzet uszadékfából.

Hamarosan furcsa hangokat hallottunk közeledni. Egyre jobban kivehető volt, hogy egy másik terepjáró az. lassan látszott a reflektora és a keresőlámpája is. Kiderült, hogy valami katonai rendészet, és ha jól értettük, akkor illegális bevándorlókra vadásztak. Leellenőriztek bennünket, és aztán elmentek szerencsére.

Másnap reggel gyönyörű látvány tárult elénk. Egy vízparton voltunk. Készítettünk pár felvételt a motorról és, ha már egyszer ott voltunk, akkor az autóról is, aztán tovább álltunk.

Én nagyon kellemetlenül és kiszolgáltatva éreztem magam. Kellemetlenül, mert elhagytuk a fizetővendégeket (bár nyilván nem az én felelősségem volt, hiszen engem csak a fotók és videók elkészítésére kértek fel), és kiszolgáltatva, mert még GPS-em sem volt, és teljességgel rá voltam utalva anyagilag és tájékozódásban is a túravezetőre.

Később aztán újra csatlakoztunk a résztvevőkhöz. De előtte még volt egy külön éjszakánk egy szintén nagyon eldugott helyen, ahol találkoztunk egy német párral. Bár a főzés nem az én feladatom volt aznap este, mégis nekem kellett érte tennem, ha azt akartam, hogy együnk is.

Amíg a túravezető a németekkel beszélgetett, elmentem tűzifáért a sötétben. Ahogy gyűjtögettem a bokrok között, egyszer csak valami rám morgott. Nem vagyok ijedős – erről van egy katonatörténetem is, amikor töltött gépfegyverrel ugrottak elém -, de ezúttal nagyon nem tudtam felmérni, hogy mi is az valójában, és mondjuk egy macival, vagy farkassal szemben kevesebb esélyt éreztem abban a pillanatban, pláne ennyire közelről, így jobbnak láttam veszni ezt a tűzifa dolgot.

A vicces az volt még a dologban, hogy elsőként értem haza Magyarországra, pedig egyszerre indultunk. De szinte mindenki műszaki hibával küzdött, míg mi szép békésen hazaballagtunk öreg barátommal.

Nem sokkal később a Magyar Suzuki Zrt. készített Samuval és velem egy docu-reality sorozatot, és a mai napig a mi fotónk szerepel a hivatalos oldalukon erről az útról.