Csoda kis utcába kerültem egy időre nemrég, alig félórányira Budapesttől. Újabb példa, hogy a kedvesség és a jóság nem földrajzi kérdés. Nem helyfüggő.
Főleg idősek lakják, de olyan fiatalos közvetlenséggel, mintha átkerültem volna a mennyországba. Ők már biztosan korábban átlépték a kaput, a külsejük így megmaradt olyannak, amilyenné érlelte őket a földi lét, de a lelkük! A lelkük az megtisztult. Az kivilágosodott, kifehérlett, megfiatalodott.
Az idősekről alkotott egyik sztereotípiáink talán, hogy rengeteg idejük van, de mégis mindig rohannak.
Nos, én itt jelenlétet tapasztalok. Igaz, odaadó figyelmet. És persze ott az öröm, ha meghallgatod őket, de olyan finoman táncolnak ebben az áramlásban, olyan tökéletesen tartják az egyensúlyt, hogy soha nem érzed őket sem soknak, sem pedig kevésnek.
És őszinték. Végtelenül őszinténk és nyíltak. És törődők és segítőkészek. De ezzel sem lépnek át semmilyen határt. Bölcsek és szeretetteljesek. De nem ám a megszokott módon! Mintha tényleg már odaátról hoznák mindezt. Amikor az ember már mindent ért és lát, amit az itteni leckék tanítani igyekeztek.
Ma épp az utcán tettem vettem, amikor olyan hangokra lettem figyelmes, amely túlmutat a szomszéd bácsi szokásos lépcsős lerobogásán a vasrámpákon a kerekesszékkel. Ahhoz már hozzászoktam.
Odanéztem, és a bokrok takarása ellenére is láttam, hogy lezuhant. Ahogy megindultam, már hallottam is halk nyöszörgését: – Gyere, segíts!
Odarohantam. Próbáltam felmérni, hogy mit is tegyek elsőként. Gyors állapotfelmérés, hogy mijét ütötte be, aztán óvatosan kiszabadítani a műlábát a kerekesszék fogságából.
Mire a nehéz akkumulátoros gépet sikerült visszahelyeznem a rámpára, addigra megérkezett a segítség. A Famly Frostos árus volt az. Őt nem akarta elszalasztani a bácsi. Egy kis fagyit akart vásárolni magának.
Megigazítottuk a rámpát, felemeltük az öreget, és óvatosan visszahelyeztük a kerekesszékbe.
Ahogy vettem le a véres pólóm az este, eszembe jutott a délelőtt. Csavarra volt szükségem, és bátorkodtam az öreget megkérdezni, hogy volna-e neki.
Gyorsan kialakult egyfajta apa-fia hangulat, vagy inkább nagyapa és unoka érzésem volt. Mindegy, egyikben sem volt részem fiatalon sajnos.
És milyen érdekes az élet! Neki meg ott a család, de senkit nem érdekel a tudása, a szerszámai. Hogy mindent meg tud csinálni.
Vagyis, tudott…
Egy pillanatra mindketten visszazuhantunk abba a sajgó fájdalomérzésbe…
Aztán megráztuk magunkat és ő lelkesen mondta, hogy majd tanítgat!
Nem mertem bevallani, hogy ez volt az utolsó napom itt. Persze talán még majd jövök. Ki tudja?.. Ki tudja jövök-e még? És, hogy ő itt lesz-e még…
Később, a baleset után odagurult hozzám: – Köszönöm szépen, hogy ma felsegítettél!
Látta, hogy nagyon pakolom az autót. Úgy nézett rám!… Olyan bánatos szemekkel, mint aki tudja.
– Mikor mész? – kérdezte. – Holnap – válaszoltam. Csendben elgurult…
Amikor ismét kimentem az utcára, épp egy idős hölgynek mesélte a balesetet.
Talán egy órával később ugyanez a hölgy jött le a kutyusával az utcán: – Jó, hogy ideköltözött! biccentett a fejével arra utalva, hogy itt vagyok, ha szükség van rám.
Nehéz lesz elindulni. De vár Roseto és Montegiordano.
