Az Isten háta mögött

Ma Krisztina és Gábor tiszteltek meg azzal, hogy eljöttek Montegiordano Paesebe.

Nem tudom megunni ezt a helyet, de amikor olyanoknak mutathatom meg, akik maguk is elvarázsolódnak már az idevezető úttól is, akkor az számomra is egy újrafelfedezés. Köszönöm!

Krisztinával és Gáborral valahogy mindig minden spontán alakul. Az első találkozástól a közös programokig. Gyakorlatilag szerintem nem is érdemes terveznünk, mert amit mások esetleg rosszul élnének meg, abból nekünk jobbnál jobb kalandok alakulnak.

Nem mondom, hogy nem szurkoltam párszor a sétánk alatt, hogy jaj, csak oda ne nézzenek, mert más szögből akarom, hogy lássanak valamit, de ők mintha tudták volna, hogy most másfelé kell nézni, így mindig működni tudott a rácsodálkozás valami gyönyörűségre.

Tudjátok, én ilyenkor mindig bazira izgulok, hogy akik nekem szentelik az idejüket, azok valóban gazdagabban térhessenek haza. Nem, nem magam miatt. Hanem miattuk. És mert a hely és a helyiek megérdemlik, hogy érezzük és lássuk mindezt tiszta szívvel.

Út közben találkoztunk kedves magyarokkal, akiknek az elszállásolásában tudtam picit segíteni, s most épp visszafordultak a helyi pizzériából, mert nem volt készpénzük. Megnyugtatom őket, hogy ezt a kérdést megoldjuk, ezért már ugyan ne forduljanak vissza a gyerekekkel.

Amíg ők beülnek, mi még teszünk egy kisebb kört, amit szerintem kár lenne kihagyni, de erről majd meséljenek Krisztina és Gábor képei, ha megosztják. Kapunk is gyönyörű naplementét a hegyek fölött az egyik, és az ófalu meseszép látványát a tengerrel a háttérben a másik oldalon.

Mire visszatérünk a pizzériába, majdnem teltház van. Tudom mennyi emberben van benne az aggódás, hogy ez a hely mennyire messze van, (pedig csak 12-15 perc a tenger), úgymond az Isten háta mögött.

Hogy nincsenek fiatalok, hogy mit szerethetek én ebben a helyben. Aztán eljönnek ide, megérzik a hegyi levegő tisztaságát, meglátják a szellős és tágas kis utcákat, a falfestményeket, a buja természeti környezetet, megérzik a helyiek kedvességét és közvetlenségét és úgy látják a tengert, ahogyan azt a partjáról nem lehet. Másfajta fenségét (milyen gyönyörű a magyar nyelv!) ennek a végtelen csodának.

Aztán eljön a kilenc óra, és az utcákon gyülekeznek az emberek, előbújnak a fiatalok, a babakocsikat tologató párok és az egész megtelik élettel.

Leülünk az asztalunkhoz Krisztinával és Gáborral, és addigra tényleg teltház is lesz. Teltház. Itt fent a hegyen, az Isten háta mögött. És két asztal magyarokkal van tele.

A tenger lassan egybeolvad az éj sötétjével, de a környező települések, mint apró gyertyafények sokaságai világítani kezdenek a távolban, a templomunk tornya fényárba borul, és a kereszt a hegytetőnkön izzani kezd.

Beszélgetünk. Talán sosem hagynánk abba, annyi témánk van. Közben megjön a pizza. És akkor ezt most nem tudom, hogy hogyan mondjam el. De kénytelen vagyok egyenesen. Messze finomabb, mint amiket máshol ettünk. Itt, az Isten háta mögött.

Barátaim igyekeznek még egy kicsit töltekezni, mielőtt elmennek. Szívük szerint maradnának, de holnap indulniuk kell.

Én még odaköszönök a pincérnek, bemegyek köszönni a tulajdonosnak, és közben látom a szakácsot a klasszikus sapkában tüsténkedni a konyhában. Szívmelengető már az is, ahogy ott áll és alkot…

Visszasétálunk az autójukhoz a fényesen kivilágított, nyüzsgő utcákon és tereken át. Az emberek kint ülnek a házaik előtt, a terek padjain, vagy a kocsmák körüli asztaloknál. Beszélgetnek, játszanak, és lelkesen fogadják a köszönésünket.

Melegség, szeretet árad mindenhonnan.

Elérünk az autóhoz. Megöleljük egymást. Nehéz a búcsú. De tudjuk, hogy ez csak a kezdet.

Elindulok a kis lakásom felé. Hálával teli a szívem. Újabb emberek tapasztalhatták meg, hogy ez a hely nem az Isten háta mögött van. Itt már nincs távolság az Isten és közötted.

Ez az a hely, ahová csak megérkezni lehet. Hiába mész el innen, a lelkedben már mindig magaddal viszed.