Az Atlanti-óceán ölelése

avagy ahogy a végtelen felszabadít

Vad volt. A méretes kövek kasztanyettaként ropogtak a sodrásában. Messziről hallatszott a hullámverése. Nem vagyok valami nagy úszó. De ellenállhatatlan volt a vonzalom. két esztendeje – igaz északabbra, de – épp az ő végtelensége kényszerített térdre, s mosta át a lelkem.

A szerelem hozott vissza. A végtelenség szeretete. Azzal kezdte, hogy hanyatt vágott. Ám legyen! Akkor játsszunk! Levetettem a csuromvizes, fekete zúzalékos pólóm és a félelmemet. Besétáltam. Haránt álltam, amikor kekeckedett. Átgörgette a fejemnyi köveket a lábaimon miközben visszahúzódott. Szilaj volt, de otthon éreztem magam a hullámai között. Hatalmas, szerelmes birkózás volt. Kifelé mindenáron le akarta tépni a nadrágomat. Felszabadított. Megfiatalított. Fel is másztam utána a vízeséshez. Köszönöm!

2024 december, Labirintusépítés alkalmával Mosolykáéknál Tenerifén.