Már nem emlékszik mikor fogta fel ténylegesen, hogy mit is jelent a sorkatonai szolgálat valójában. De személyes szabadságérzetének vészjelzője már akkor megszólalt, amikor kézhez kapta a behívót.
Ifjú volt még. Azelőtt talán nem is kapott más hivatalos küldeményt, csak a személyi igazolványát.
Ekkor még nem is sejthette, hogy a Derzsi laktanya erődszerű építményének sárga falai között aztán majd azt is elveszik. Sőt a neve helyett is csupán csak egy szám jelzi majd a létezését.
Ám először még egy külvárosi kultúrházba kellett mennie, ahol többórás bizonytalanságot követően csak annyit tudott meg, hogy melyik laktanyában lesz az alkalmassági vizsgálat legközelebb.
Hogy a többlépcsős sorozás csak a korra jellemző rosszul szervezett folyamat része volt-e, vagy ezzel is tudatosan igyekeztek megtörni szabad gyermeki lelküket mielőtt lakat került ifjú életükre, azt nem tudta.
De a németországi haláltáborokban tett iskolai látogatások jutottak az eszébe, ahogy a tömeg hömpölygött vele a laktanya kapuján át.
Odabent a fehércsempés falak feketecipős doktorai megmérték, hogy mennyire nagy ember, s hogy hallja-e majd a parancsokat, látja-e ha közelít az ellenség, s a haját is rövidre vágták, hogy ne legyen nehéz a felfogása.
A folyosón aztán falhoz állították és lefotózták. Olyan volt az egész, mint egy rabosítás.
– Hatvannyolc! – kiáltotta egy krumplivirágos.
Beni ekkor még nem ismerte a rendfokozatokat. Számára csak az különböztette meg a viselőjüket másoktól, hogy nekik joguk volt parancsolni.
