Első komolyabb autós túrám egy közel kétezer kilométeres mikrobuszos utazás volt egy baráti társasággal az Egyesült Államokban, még 2008-ban.
Egy kis magyar népzenei ízt is vittünk Las Vegas neonfényes világába, Papp Ancsa barátom jóvoltából.
Igazából csak megtörtént velem az egész. Szerintem nem is nagyon fogtam fel. Teljes mértékben lefoglalt a családom hiánya. Azért talán jobb erre tudatosan készülni.
Nagyon kikészíthettem szegény útitársaimat, hiszen végigbőgtem az egész utat, mint egy idióta.
Pedig elképesztő helyeken jártunk. Azért tapicskolni a Csendes-óceánban (február volt és puhányok voltunk, így csak mezítlábas tapicskolás lett a dologból), átölelni… mit átölelni! Maximum széttárt karokkal rátapadni a Yosemite Nemzeti Park monumentális mammutfenyőinek egy darabkájára, gondolkodni a Golden Gate hídon állva a sok öngyilkosoknak szóló lebeszélő táblácskáról, miközben bámulód a végtelent…
Valami amerikai egyterűt béreltünk, talán épp egy Chrysler Voyager-t… Volt, hogy egy kempingben töltöttük az éjszakát egy westernfilmbe illő porfészekben, többnyire viszont lepusztult útszéli motelekben (szegény volt az eklézsia, no! ), ahol nem létező angoltudásunkat igyekeztük kamatoztatni a kínai tulajdonosokkal.
Furcsa élmény volt, ahogy jöttek szembe a hatalmas hegyek az elképesztően széles országúton, és csak jöttek szembe, és csak jöttek szembe, de folyton az volt az érzésem, hogy a távolság szinte állandó közöttünk. Olyan hatalmas terek vannak, hogy az felfoghatatlan. De sajnos nem tudtam igazán átadni magam az élménynek.
Egy alkalommal eltévedtünk a sötétben. Lassan tolatni kezdtünk egy hatalmas útjelző táblához, hátha azon el tudunk igazodni. Amikor megálltunk, hirtelen egy iszonyatosan erős fény vakította ki a szemeimet. Az anyósülésen ültem éppen, és egy helyi rendőr kopogtatott be a Maglite lámpájával.
Megállt bennem az ütő, majd gyorsan elmormoltam pár „Mi atyánkot”, és a zabszem sem biztos, hogy befért volna… szóval tudod, na! De kiderült, hogy ő tényleg szolgál és véd, nem a fejünket akarja, vagy vastagon levenni pénzre. Azt ugyan közölte, hogy tilosban járkálunk és szabálytalan volt a tolatás is, de mindezt emberien és csak a miheztartás végett. Utána viszont készségesen útba igazított bennünket.
No, de a legelejét le is hagytam ennek az utazásnak! Még a New York-i John F. Kennedy (JFK) nemzetközi repülőtéren történt, hogy az útlevél és az ESTA (Electronic System for Travel Authorization) ellenőrzésekor ujjlenyomat és írisz vizsgálatot is csináltak, és a latinamerikai tiszt egyszer csak fogta az irataimat majd közölte: – Follow me! – azaz kövessem őt.
A történet folytatásához kattints ide >>>>>>
Pánik indul! – ahogy Kurt Russell karaktere, Gabriel „Gabe” Cash mondja Tangónak (Sylvester Stallone) a Tangó és Cash című filmben.
A tiszt egy hosszú és keskeny, üvegajtós terembe vezetett, melynek bejárata felett az állt, hogy Immigration Office – azaz Bevándorlási Hivatal. Balra hatalmas dobogósáv tetejéről emelkedett a hosszú pulpitus a magasba, csak hogy garantáltan fel kelljen nézned az ott sorban ülő hivatali tisztekre akkor is, ha éppen állsz. Mondjuk erre csak akkor van lehetőséged, ha épp vallatnak. Jobbra süppedős, hatalmas és mély, barna bőrfotelok, ha beleülsz, garantáltan ne tudj onnan felpattanni.
Ezen bőrfotelek egyikében kellett helyet foglalnom, miközben az irataimat elhelyezték a hegymagas pulpitus tetején egy álló irattartóban. Néha értük nyúlt valaki, miközben a tekintetemet leste, majd visszaeresztette őket.
A pszichológiai hadviselés következő eszköze az volt, ahogyan egy-egy hórihorgas, szúrós tekintetű, tetőtől talpig fekete egyenruhába öltözött tiszt Starbucks kávés óriáspoharával a kezében időről időre elvonult előttem. Persze szigorúan gyök kettővel, hogy biztosan átérezhessem fölémhajoló, különös vendégszeretetét, ahogy baljós árnyékként a vesémbe néz egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig.
Fegyveröve pont szemmagasságban prezentálta a bilincset, a gázsprayt és az automata pisztolyt. Csak a miheztartás végett…
Az időtlenség e furcsa mámorában egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki fennhangon kérdezi angolul, hogy – Does anyone here speak Hungarian?! – azaz beszél itt valaki magyarul?
A szórend és a hangsúly is egyértelművé tette, hogy bizony nem tréfál. Felnéztem, és egy idősebb, olyan talárszerű fekete köpenyes férfi tekintete szegeződött rám, ahogy orrán letolt szemüvege felett átnézve tette egyértelművé, hogy inkább közlés volt ez a részéről, mintsem kérdés az irányomban.
Nos, a fotel mélyénél nem tudtam messzebbre menekülni, úgyhogy mit volt mit tenni, miután feltettem a kezem és odaszólított, komoly edzésprogramnak számító mozdulatokkal kihámoztam magam a fotelből, és odaléptem a „torony” aljához.
Közben a bírónak látszó emberünk tovább kiabált azzal a – mint ekkorra már kiderült – magyar hölggyel, aki magába roskadva álldogált mellettem: – You wanna go to jail?! Huh? You wanna go to jail?! – azaz börtönbe akart kerülni?
A nő szomorúan mesélte, hogy a beteg fia miatt maradt tovább, mint 90 nap. De a törvény az törvény, úgyhogy végig kellett tolmácsolnom, ahogy kiutasítják az országból, miközben azzal vádolták, hogy betegesen hazudozik.
Már nem is emlékszem pontosan, hogy mennyi időm volt az átszállásig, de arra igen, hogy csak perceim maradtak hátra, miközben zajlott a folytatólagos film az irataim időnkénti érintésével, és az egyenruhások időközömkénti felvonulásával.
Egyszer csak felszólított egy fickó az ajtó mellől, hogy menjek oda. Egy kisebb, négyszögletű asztalon takart valamit a kezeivel. Hirtelen elrántotta néhánytized másodpercre a kezeit egy fénykép fölül, majd abban a pillanatban vissza is takarta, miközben megkérdezte angolul, hogy a kép engem ábrázol-e. – Is it You?
Hát bakker – gondoltam magamban -, ezt ennyi idő alatt akkor sem tudnám megállapítani, ha ismerném a képet.
Megismételte. Mondom -No!
Kiderült, hogy egy nemzetközileg kőrözött bűnözőre hasonlítottam a szemükben. Hogy végül ezt mindösszesen ennyivel tisztáztuk-e azt nem tudom, de elengedtek.
Hatalmas rohanás a hirtelen azt sem tudtam hova, majd miután még a zoknit is levetették rólam, az irataimmal és az övemmel a kezeimben, mezítláb értem utol a többieket, akiknek fogalma sem volt róla, hogy hova is tűntem, de bízva a csodában elhozták minden cuccomat az átszálláshoz.
Az igazsághoz még hozzátartozik, hogy ennek az utazásnak köszönhetem a megbocsátás élményét.
Ami a szép, hogy nem féltem ettől az úttól. Tényleg nem volt tudatos a részemről. Kaptam egy lehetőséget és sodródtam vele… A poén, hogy az Isteni Pokoljárásom előtt már tudatosan készültem a nagy utazásra, és igencsak be voltam rezelve. Aztán mégis mi lett belőle! Ahhoz képest Amerika egy álomutazás volt…
