A mai nap margójára

…és még nincs vége a napnak!

Reggel beugrok a helyi boltosokhoz, a mára már szokásosnak mondható kis beszerző körutamra.

Sokszor nincs is szükségem mindenre, amit megveszek, de annyira szeretem őket, és annyira szeretném támogatni a kis létezésüket és nem egy multihoz hordani a pénzt…

Amit ezektől az emberektől cserébe kapok, az úgyis megfizethetetlen.

Mondanám, hogy kedvenc boltosomnál, de igazából mindegyik a kedvencem… szóval Pasqualenál épp most nincs tojás. – Uno momento! – mondja, majd elviharzik, otthagyva csapot-papot. (Ez utóbbit szó szerint – a nevemre utalva.)

Pár perc múlva tördelő kezekkel kér elnézést, de csak hat darab tojás volt a tyúkok alatt, nem tudott tízet hozni.
.
.
.
.
(Csak hagytam egy kis időt mindezt feldolgozni. Nekem még nem sikerült.)

Hazafelé összefutok a szemetesekkel. Nem tudom mi fából faragták itt ezeket az áldott embereket, de a szemetesember itt éppolyan, mint az orvos, vagy az ügyvéd.

Munka közben éppúgy, mint a műszak után a kávézóban, vagy az esti koncerten. Szeretetteljes, őszinte érdeklődés, kézfogás, ölelés, vállveregetés.

Alig, hogy beesek a lakás ajtaján, hívnak Magyarországról, hogy amivel itt megtisztelt az önkormányzat, olyasmivel ők is megtisztelnének. Elindulunk egy testvérvárosok ötletfonálon…

Megírom a helyi polgármesterünknek Rocconak, s míg én az éppen érkező magyar családdal találkozom, megérkezik a válasz: teljes nyitottság és megtiszteltetés. Csoda lehetőségek várnak ránk.

Szeretemcsalád Krisztiánék épphogy csak hazamentek Magyarországra, délután már érkezik is egy másik végtelenül kedves és szép magyar család.

Végre sorban megismerhetlek benneteket személyesen is! Számomra nagy megtiszteltetés és öröm.

Tímeaékkal elugrunk a helyi… minek is hívjátok Timi? Mindenesetre olyan, mint Magyarországon a Tüzép.
Egy tüneményes fickó fogad, és mindent elkövet, hogy a segítségünkre legyen. Amikor fizetnénk, akkor pötyögi a kis telefonjába olaszul és zavarában angolra fordíttatja:

„Nem tartoztok semmivel, Isten hozott Montegiordanoban! Jó, hogy itt vagytok!”

(Nem, a legkevésbé sem gazdag. Legalábbis nem anyagi értelemben.)

Megölelem. Mást úgysem enged. Például mégiscsak fizetni. Pedig az is szívből jött volna. Igaz, ez az egész közöttünk egy pillanatig sem a pénzről szólt. Ez mélyen emberi és lelki szövetség. Mint itt mindenkivel.

Most ülök a gép előtt, s miközben várom Csillaékat, könnyeim között majszolom a Timiéktől kapott sütit.

Közben Horváth Csilla riaszt, hogy tűz van a Marina részen. Azonnal továbbítom a hírt Rocconak, a polgármesterünknek. Úgy tudom, hogy Rosetoban van. Hamarosan jön a válasz:

„Most érkeztem a helyszínre és segítettem eloltani a tüzet, most már minden ellenőrzés alatt van. Köszönöm az érdeklődést.”

Hogy honnan száguldott oda, fogalmam sincs.

Hát ilyen a mi polgármesterünk….

És azt még el sem meséltem, hogy Rocco, Timiék és Csilláék is milyen önzetlenül segítettek már akkor, amikor még csak nem is ismertük egymást.

Talán mégiscsak rendben van ez a világ…

Szívből köszönöm!