A közösség ölelésében

Nemrég értem haza az újonnan érkezett magyar pártól, Csillaéktól. Nagyon kemény útjuk volt. A GPS számos vakvágányra vezette őket. Igencsak fáradtan és gondterhelten érkeztek, ráadásul a GPS ide, a Paese-be egy nagyon nehéz, meredek, autót és embert próbáló zerge ösvényen hozta fel őket a nagyjából negyedórás sima, aszfaltozott út helyett. Úgyhogy az éjfél óta tartó útjuk vége lett a legnehezebb.

Láthatóan nem voltak boldogok attól, hogy itt kell lenniük. De ahogy én láttam, az együtt töltött este pillanatról pillanatra formálta át az arcvonásaikat.

Beültünk a bárba. Tömve a helyiekkel. Úgy köszöntöttek bennünket, mintha családtagok lennénk. Ezekben az emberekben annyi, de annyi szeretet van! És ez a szeretetteljes tömeg vett körbe bennünket egész este.

Úgy láttam, hogy Csilláék feloldódtak. Láthatóan fellélegeztek, és a végén annyira már hazamenni sem akartak a lakásba, pedig már alig álltak a lábukon.

Elvittem még őket kristálytiszta, hideg vízért, ahogy Krisztiánékat és Tímeaékat is korábban – majd végigsétáltunk a kivilágított, festményekkel díszített szellős esti utcákon a lakásig.

Már nem kellet magyaráznom, hogy mi hozott ide. Már ők is értik és érzik is. Igaz Csilla?

Búcsúzóul azt kívántam, hogy mostantól a hazaérkezés érzése kísérje őket.

Köszönöm, hogy itt vagytok, és köszönöm, ha hozzájárulás lehetek, hogy megtaláljátok itt, amit kerestek! Szép estét mindenkinek!