A kis forgószél

Épp feleannyi idős volt akkoriban mint most…

Lelkesen jön velem. Igazi kishölgy, s én rendszeresen kapom magam azon, hogy éppoly előzékenyen segítem, mint egy felnőtt nőt. S ő éppúgy adja is a kis kacsóját, s hagyja, hogy úriember lehessek mellette.

Ezernyi kalandunk volt a városban a nyáron. Most azonban biciklire ülünk, hogy elinduljunk a kivezető úton. Hirtelen forgószél támad, s felkapja az útmenti kaszálékot. Kis hercegnőm még sosem látott ilyet.

Tele van kérdésekkel, én pedig hálás vagyok ezért a nyárért. Nincs szebb, mint mikor egy nyiladozó értelmű kisgyermeknek válaszokat adhatsz, s ő általad ismerheti meg a világot. Bízik benned, s hisz neked.

Menekülőre fogjuk, mert a minitornádó elfelejti, hogy nem Texasban van, s hózáporként teríti be a környéket hordalékával. Poros úthoz érünk. Ördögszekerek futnak velünk versenyt.

– Nem szállsz le inkább, és tolod a biciklit? Nagyon nehéz tekerni ebben a lisztszerű, süppedő homokban – mondom neki aggódva.

– Meg tudom csinálni! A biciklim és én meg tudjuk csinálni! – hangzik a határozott válasz.

Az erdőbe érve meredek terep fogad, felszínre tört gyökerek alkotta absztrakt lépcsőn ereszkedünk.

– Gyerünk bicikli, meg tudjuk csinálni! – hangzik ismét.

Eszembe jut, hogy így tanítottam fára mászni, kacsintani, csettinteni, biciklizni: Meg tudod csinálni!

Köszönöm!