Montegiordano

Mindnyájunk lelke egyazon forrásból ered. Egyek vagyunk. Talán nem ez a legmagasabb hegy a földön, melyen ez az aprócska falu áll, és mégis… ő az, aki megérinti az eget. Ahol az ég összeolvad a földdel. Itt nem lehet nem érezni ezt az ősi kapcsolatot. A mindenséggel, a természettel, a többiekkel és önmagaddal. Elsőre éppúgy, mint századszor, vagy ezredszer. Az a pillanat, amikor kanyarogsz felfelé a szerpentinen és megpillantod ezt a csöpp kis falut egy jobbkanyar után… Na, az az a pillanat, mely mindig a szívedig hatol. Akkor is, ha csak nemrég mentél el. – Ott az én kis falum! Az én kis közösségem. Az én otthonom – gondolod és érzed magadban minden egyes alkalommal. És titkon könnybe lábad egy kicsit a szemed. Milyen gyönyörű, amikor az éjszaka sötétjében felragyognak a Paese fényei. Az autód fénye csak kutat, de ezek a fények hazavezetnek. És amikor kiszállsz, érzed a levegőben, az emberek mosolyában és tekintetében, ahogyan köszöntik egymást… és a szívedben: hazaértél. Montegiordano az otthonod. És innen úgy látszik a tenger, ahogy a partjáról nem láthatod.