Hát akkor csomagoljuk be ezt az évet! Nem annyira karácsonyosan, inkább mint a költözésnél. Tudod! Mint amikor nézegeted a filléres emlékeid, mint Bródy János dalában, miközben melankolikusan pakolod őket egy ócska bőröndbe, melyről már tudod, hogy nem viszed majd magaddal. És nem a szomszéd utcába költözöl…
Szombaton téli napforduló, és akik régebb óta ismernek, azok tudják, hogy ilyenkor tüzet szoktam gyújtani odakint, és összegzem az eltelt, valamint megtervezem az eljövendő évet. Különös magány ez, mégis kapcsolódás a mindenséggel…
Nos, akkor kezdjük!
Holnap lesz egy éve, hogy valami olyasmi rángatott haza Portugáliából, ami legvadabb rémálmaimban sem történhetett volna meg. De megtörtént. Mindezt egy olyan év után, amely maga volt a rémálom. Mégis isteni pokoljárásnak neveztem el. Sokan olvastátok, vagy hallottátok az előadásomat februárban a Járatlan Utakon Fesztiválon.
No, de ne ugorjunk ekkorát!
Először jött Balatonszárszó, egy spirituális közösség és József Attila, meg a többi költő. És persze a Balaton meg a szakralitás…
Aztán januárban vissza egykori permakultúra tanítómhoz Nógrád vármegyébe. Volt nosztalgia bőven. Mindkettő nagy tanítás volt. És mennyi mindent nem írhatok le! Olyan ez, mint a filléres emlékek. A képek úgyis csak nekem mesélnek…
Tavasszal már terhelt helyemen, ahol épp 12 évünk telt el. Ekkor jött a labirintus. Nem elsőre fogott meg. De azóta az életem.
A mondat ugyan már még Alenquerben, Portugáliában megszületett, de ebben az évben igazán testet öltött az életemben: „Gyógyítva gyógyulunk a legjobban, és tanítva tanulunk a legtöbbet.”
A gyűlölet csak egyszer jelent meg az érzelemvilágomban, valamikor nagyon régen. Gyönyörű fejlődéstörténet lett belőle. De a hibáimért most jött el az ideje mélyen, tisztán bocsánatot kérni mindenkitől. Sorra jöttek is fel a lelkek, akik sérüléseiért leróhattam.
Köszönöm!
Egy valamit kértem ott, Alenquerben, s azóta is minden áldott napon:
Tartson meg a Fennebbvaló abban a minőségemben, amelyben akkor voltam, amikor képes voltam FELadni mindent. Hogy méltó legyek arra a rengeteg kegyre, amelyet isteni pokoljárásom során kaptam és azóta is kapok. Hogy soha ne felejtsem el, hogy mi mindenen préselődtem keresztül.
Azt mondja a buddhizmus, hogy ha kérsz, koldus vagy. Ha hálát adsz, akkor gazdag. Bár azt is mondják, hogy a magyar nyelv annyira gyönyörű, hogy a kéréssel is tud teremteni. Bevallom, miközben folyamatosan gyakorlom a hálát, alázattal kértem is.
Hogy szeretném folytatni a tanulást az életiskolában, de ha lehet, kevesebb fájdalommal.
Egy darabig ez szépen is ment. De történt valami, ami nem fér az ócska bőröndbe. Nem lehet becsomagolni, elfelejteni. És nem is akarom. Mindennél jobban vágyom rá, hogy magammal vihessem. A legnagyobb tanításom.
No, de megint előre szaladtam…
Annyi minden történt, de a legizgalmasabbakat már ismeritek. Az egyik a nyári tábor, ahol felépítettük az erdei labirintust Béndekpusztán, a másik pedig most Tenerife, ahol Mosolykaékkal közösen teremtettünk valamit, amit bár „Lélek labirintusnak” nevezettel el Fanny, de még mi magunk sem fogjuk fel, hogy milyen csoda is valójában.
Összegezve, mielőtt a bőrszíjak nyikorogva eresztik a fedelet a kopottas bőröndre, mint a koporsóra?
Visszatértem az óceánhoz.
Fordul a Nap.
Köszönöm!
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.