Tegnapi varázslat Montegiordanóban – 3. rész

A körmenet a szokásos módon a Parrocchia Sant’Antonio di Padova di Montegiordano hatalmas fa ajtajából indul, és majd ide is tér vissza. Pontosabban a templom oltárához, amely mellett elhelyezik ismét Páduai Szent Antal (Sant’Antonio da Padova) szobrát a visszaérkezést követően.

Az ereklyéket díszpárnákra helyezik, illetve kézben fogják, Szent Antal szobrát pedig egy fából készült keretre rakják, melyet így négy ember tud megemelni és körbehordozni a település majd minden utcácskáján föl s le, hogy eljuttassa a betegekhez, és azokhoz az idős emberekhez, akik nem tudnak a körmeneten részt venni.

Látnotok kell azokat az embereket! Az arcaikat. A meghatottságukat. Az átszellemültségüket. A könnyeiket. Hogy milyen sokat jelent mindez nekik. Ennek a számomra megható folyamatnak, lehettem aktív részese májusban is, ha még emlékeztek arra a bejegyzésemre.

A kapuban most mindjárt meg is torpanunk, mert az aukció folytatódik, hogy ami délelőtt nem kelt el, az most gazdára találhasson, hiszen sokkal nagyobb a tömeg, mint délelőtt. Az utcák megteltek autókkal és emberekkel, itt van a rendőrség (Carabinieri) és a Polizia Locale (helyi, önkormányzati rendőrség, amely az egyes városok és települések közrendjéért és közlekedéséért felel) számos tagja is, valamint természetesen a mentősök is.

És itt, ők is a részesei a közösségnek. Még a Carabinieri tagjai is. Tényleg végig nagyon figyelnek, de közben barátként ölelik, érintik egymást a helyiekkel, és beszélgetnek mindenkivel. Közvetlenek, mégis felelősségteljesek. Részei az egésznek. Ugyanúgy bejárják velünk az utat a nagy melegben, az egyenruhájukban. Szolgálnak. Mint ahogy itt mindenki.

A szemetesek is. Ezt most muszáj kiemelnem: Valamikor nagyon régen olvastam, hogy valamely nyugati országban (sajnos már nem emlékszem, hogy melyikben, de talán Dánia volt) nincs különbség a társadalmi rangban, megítélésben, megbecsültségben, hogy valaki szemetes, vagy orvos. Ez akkor jól hangzott, de ennyi évtized után itt ténylegesen tapasztalom is.

Az első perctől kedvesek, segítőkészek és közvetlenek velem is a szemetesek. Mindent elmagyaráznak, merthogy itt nagyon szigorú a szemétszállítási rend, a hulladék szelektív gyűjtése és kezelése. Az utcákat is folyamatosan takarítják (mondjuk ez utóbbit másik csapat végzi). Valahogy ebben is érzed a jelenlétet. Mint mindenben.

De amikor csak meglátnak a szemetesek, azonnal széles mosollyal, kedvesen érdeklődve kezdeményeznek beszélgetést, barátian ölelnek és fognak kezet. Nyilván ők is a társadalom egyenrangú tagjának érzik magukat, megbecsültnek mindenki által, és ezért nem frusztráltak. Tudják, hogy a munkájuk mennyire létfontosságú. Hogy nélkülük pillanatok alatt elszabadulna a pokol.

Este a koncert alatt is barátomként jött oda hozzám egyikük, és tényleg azzal a szeretetenergiával, amivel egy kedves ismerős, vagy barát. De itt mintha mindenki mindenkinek igaz testvére lenne. Nekem ez nagyon jólesik.

Míg az aukció végére várunk, megpillantjuk egymást egy helybélivel. Azonnal felismer, pedig csak egyszer találkoztunk. Májusban, amikor együtt vittük a szent képeket a körmenetben. Úgy megörülünk egymásnak!… De ezt fejtegetem folyamatában nektek. Hogy itt tényleg testvér minden ember.

És ilyenkor a nyelv sem probléma, értünk egymásból mindent. Megöleljük egymást, és megbeszéljük, hogy most is visszük majd Szent Antal szobrát, ha úgy adódik.

Ő is és a szemetes is érdeklődik, hogy egyedül vagyok-e. Mondom nekik, hogy igen. Valahogy úgy tudják ilyenkor lereagálni, hogy egy percig se búslakodj. Csodálatos az élethez való hozzáállásuk.

Elindulunk. A rezesbanda megy elöl. Elképesztő, hogy ők is hófehér blúzban, ingben, nyakkendővel, fekete szoknyában, vagy szövetnadrágban, minden tiszteletet megadva róják a gyakran nehéz hangszerekkel ezt a kétórás utat, s közben szívüket-lelküket beleadva zenélnek, hirdetik, hogy épp merre jár a körmenet.

Don Claudio Bonavita tiszteletes megy utánuk, aki mindenkihez betér megadni a kegyelet lerovásának a lehetőségét, és egy kis lelki támaszt adni azoknak, akik mondjuk fel sem tudnak állni a betegágyból, vagy a kerekesszékből. Ilyenkor elveszi az ereklyéket a hordozóktól és beviszi magával. Mindenki integet mindenkinek és szeretetteljes tisztelettel köszöntik egymást. Én is…

Don Claudio sokat mosolyog rám. Látja milyen sokat viszem a szobrot. Egyszer csak mellém szegődik. Pillanatok alatt kiderül, hogy tökéletesen beszél angolul. Őt is a céljaim, az elképzeléseim és az érdekel, hogy egyedül vagyok-e. Amikor mondom neki, hogy masszőr vagyok, úgy felragyog a szeme, mintha azt közöltem volna vele, hogy ötöse lett a lottón.

Egy váltásnál úgy adódik, hogy a polgármesterrel együtt kerülünk a szoborvivők első két helyére. Egymás mellett megyünk. Büszkeséget, hálát és szeretet érzek. Nem. Nem azért mert ő a polgármester. Itt ugyanis ő is szolgál. Hanem mert részese vagyok ennek az egésznek, és most egy karizmatikus, de hatalmas lelkű, érző ember lépdel mellettem. Valami megfogalmazhatatlan történik…

Hamarosan folytatom, addig aki tud, menjen Rosetoba, a Cseresznyefesztiválra!