A szavak öröksége, kommunikáció és önkifejezés

Avagy a szövegírás szerepe az életemben. A szakmai mellett, az Egyperces történeteim és lélekkölteményeim, melyek megmutatják, ki is vagyok valójában.

Bárhogy kutatok is magamban, a megfigyeléseim és az élményeim is mind azt mutatják, hogy a kommunikációban és azon belül is a szövegírásban találok igazán önmagamra. Ez az önkifejezésem legteljesebb eszköze és így talán ezzel is adhatok a legtöbbet.

Szeretem a szövegírást. Szeretem, ahogy megszáll az ihlet, elkap az áramlat, s szinte szavanként törlök vissza, mert a gondolatok örvényében jobbnál jobb kifejezésekkel ajándékoz meg a Fennebbvaló, míg kellően szerethető nem lesz az alkotás. Hálás vagyok, hogy anyanyelvemnek tudhatom a magyart, ezt a hihetetlenül gazdag csodát.

Nem tudom, hogy mindennek van-e bármilyen köze ahhoz, hogy négy nagyszülőmből három is írt könyvet, kettő pedig hivatásos újságíróként is tájékoztatta a nagyérdeműt. Ezzel együtt kedves számomra ez a tudat…

Atyai nagypapám például Párizsban alapított újságot Tamás Aladárral 1939-ben, és a kor, akkor Párizsba emigrált művészeivel, írókkal, költőkkel igyekeztek megváltani a világot.

S, bár mindez nyilván a közelében sincs nagyapámék munkásságához, de 2014-ben én is létrehoztam egy, az NMHH-nál is hivatalos sajtótermékként nyilvántartott online felületet, a The Life Explorers magazint, mely pályafutása egy részeként szintén művészeket mutatott be, majd később közösségi magazinná alakítottam (talán az első, s mindmáig egyetlen ilyen). Valamivel több, mint 10 évig működtettem. Épp a Studio Senso di Vita váltja le az életemben, amikor ezt a bejegyzést is írom.

Szerencsére mind atyai nagymamám könyvéből, mind pedig atyai nagypapám egyik könyveiből rendelkezem két-két példánnyal, melyeket a gyermekeimnek szeretnék örökül hagyni, hátha egyszer értékelik majd annak ellenére, hogy a mai kor gyermekei, s már nekem sem volt visszaidézhető kapcsolatom az elődeimmel.

Tervezem, hogy atyai nagymamám 1947-ben megjelent kisregényét egyszer majd közzéteszem részleteiben online is, az erre feliratkozók számára, mert már sehol sem elérhető.

Élvezem, ha adhatok, ha egyike lehetek azoknak, akik közvetíthetik a csodákat, akár egy egyszerű közösségimédia hozzászólásban.

Szintén 2014-ben jött szembe Pozsa Ági Írótanodájának a hirdetése. Valami azonnal megragadott benne. Szorgalmasan járni kezdtem, s bár sajnos nem tartott sokáig (vagy csak én élveztem annyira, hogy számomra volt kevés), mégis életre szóló ajándékokat kaptam tőle.

A leginkább azokat a gyakorlatokat szerettem, amikor a romkocsma félhomályában néhány szereplő és egy alaphelyzet egymondatos ismertetését követően, vagy pár asztalra vetett fekete-fehér fénykép hatására fejest ugrottunk a gondolataink és a papírlapok rengetegébe, hogy aztán apró kis csodákat alkothassunk a fantáziánk segítségével.

Nem volt stopper, nem volt nyomás, csak valami furcsa érzés mely felkap, mint Dorothyt a forgószél, hogy aztán a képzeletünk különös világába repítsen néhány percre. Így születtek és születnek azóta is ezek a kis történetek. Azóta mintha egy mesevonaton ülnék, amely szerethetőbbnél szerethetőbb történeteket tár elém, és igaz gyermeki rácsodálkozással várom mindig a soron következőt.

„Zoli, ünnep téged olvasni! Egyszerűen libabőrös lettem. Egy mesevilág van benned.”

Pozsa Ágnes – Írótanoda

Kedves Olvasó!

Fogadd kérlek szeretettel az Egyperces történeteimet és a Lélekkölteményeimet, valamint számomra kedves írótársak Vendégírásait!