A hőskor
…avagy ami nélkül ma csak fogatlan tigris lehetnék…
Mondjuk a fogatlan azért így is alakul a korral, és a tigris is gyakran csak kiscica a tükör előtt…
No, de a lényeg, hogy az értékesítés iskoláját szó szerint az utcán kezdtem. Aztán ott is folytattam. De erről talán majd később…
Még a hőskorban volt alkalmam néhány teleshop jellegű direktértékesítő cégnél dolgozni. Mármint a teleshop cégek hőskorában, hiszen a sajátomat még most is élem!
a történet folytatása >>>>>>
Egyszer egy óra alatt adtam el egy egész *IFA teherautónyi hagymaszeletelőt a járókelőknek a budapesti Flórián téren, teljesen egyedül. Erre valamiért a mai napig nagyon jó visszagondolnom.
A másik számomra emlékezetes alkalom szintén egy direktértékesítő céghez kapcsolódik.
Akkoriban még egyszerűen be lehetet jutni a nagyvállalatokhoz mindennapos használati eszközöket, tisztálkodási és tisztítószereket, stb. árusítani. Csak meg kellett hirdetni, és előzetes időpont-egyeztetésre volt szükség.
24/24
Mivel a munkát párhuzamosan végeztem a Ráday Klubbéli éjszakai munkámmal, így a klub programjának hajnali kiplakátozását követően máris bepattantam a **ZUK-ba (tudom, az IFA után most még ez is!…), és irány a raktár!
A raktárban aztán a cégek látogatási sorrendjével ellentétes rendben bepakoltam az árut a ZUK-ba ahogy kell, aztán uccu neki, irány a kolléganőmért, akivel Tom Cruise és Brian Flanagan Koktél című filmben tett alakítását megszégyenítő módon adtunk el napról napra mindent egy szálig.
Elképesztő harmónia alakult ki közöttünk már az első pillanatban. Olyan megmagyarázhatatlan élményekben volt részünk, melyekre azóta is úgy emlékszem vissza, mintha nem is velem történtek volna. Eszméletlen volt. Mármint amit megéltünk…
Mondjuk az iszonyatos pörgés és hangzavar közepette, a minden irányból egyszerre támadó vásárlók igényeit nem is lehetett volna másként kiszolgálni, csak eszméletlenül.
Miközben egyszerre több vevő igényeit kezeltük, mindig tudtuk (vagy talán inkább csak éreztük), hogy a másiknak pillanatnyilag mire van szüksége, hogy kiszolgálhassa a saját vevőjét. Mindig éppen azt a terméket, vagy a váltópénzt nyújtottuk, amire a másiknak szüksége volt, és mindig akkor, amikor arra szükség volt.
Ahogy nyújtotta a kezét, már adtam is, ami kell, és ugyanez fordítva. Fogalmam sincs, hogy hogy a csudába tudtunk egyszerre ennyi felé figyelni. Filmre kellett volna venni, s akkor talán most mi lennénk híresek, és nem Flanagan és Tom.
És persze Jerry. Ja, nem! Az egy másik film, bocs!
Este aztán irány a klubestre bevásárolni, és kezdődhetett minden előröl…
Imádtam, és nagyon jó érzésekkel gondolok vissza mind a mai napig.
Az *IFA egy NDK (oké, nem ragozom!)… a **ZUK viszont egy lengyel gyártmányú kisteherautó volt a szocialista érában. Csak a lánykorukat hozzám hasonló időszakban megélt emberek számára mondanak valamit e dicső nevek…
Coca-cola
Az „iskolát” tehát szó szerint az utcán kezdtem, majd a Coca-Cola területi képviselőjeként az utcán is folytattam. Emlékeim szerint talán épp a nyolcadik és kilencedik kerületek sűrűjében, Budapesten. Mindez még lánykoromban volt, az emlékek pedig idővel ugyebár megfakulnak.
Akkoriban még azt sem tudtam, hogy mi az a multi. Talán még meg sem született a fogalom sem, vagy csak a cég volt már akkor is túl régóta Magyarországon.
a történet folytatása >>>>>>
Nyár volt, és még nem volt meg a gyár Dunaharasztiban, a logisztikai központ pedig még igencsak döcögősen működött, így a jó öreg kőbányai telephely volt a központunk.
Mindig irigykedtünk a Pepsisekre, mert az akkoriban köztünk terjengő legenda szerint, nekik csak feleannyi boltot kellett végigjárniuk egy nap. És akkoriban bizony, még autó sem járt a munkához.
Volt ugyan egy jó kis román Oltcitom (ha ismered az egykori Exotic együttes Trabant című dalát, akkor nagyjából lehet sejtésed erről a csodáról is), mellyel sűrű imádságok közepette meg tudtam közelíteni az adott körzetet, hogy aztán gyalog járjam végig a területet, kezemben cipelve boltról boltra a a reklámanyagokat, az adminisztrációhoz szükséges eszközöket, és egy kisüveges göngyöleget a rekkenő hőségben.
Olyan 18-19 óra felé estem be a kőbányai központba, ahol jöhetett az egész napi munka, legalább három helyre történő teljes adminisztrációja. Csak halkan mondom, hogy nem volt hozzá laptopunk…
A zsivajunkat folytonosan megtörni igyekvő, a közös légtérben találomra elhelyezett telefonok kakofóniája adta az aláfestő hangot mindehhez.
Talán este nyolc körül lehetett, amikor egyszer csak közölték, hogy Alsónémediben nincs elég ember, ezért ha szeretnénk, hogy a felvett rendeléseink másnap kiszállításra is kerüljenek, akkor irány a gyár! Hajnalig pakoltuk az árut, talán onnan is indultunk a másnapi körnek…
Akkoriban ez még csak tapasztalás volt.
Otthon sem bújtam ki a bőrömből
…maximum az örömtől.
A lényeg, hogy a magánéletben is adtam már el a kerékpártól az ingatlanig, mindent. Persze az ingatlanosoknak mindig kifizettem a jutalékukat.
A legbüszkébb egy autóeladásra vagyok, bár sajnos a szöveg már nincs meg. Talán mert magam is annyira meglepődtem, hogy ijedtemben elfelejtettem elmenteni.
a történet folytatása >>>>>>
Történt ugyanis, hogy kellemes agymenésben megírtam a szöveget, aztán lenyomtam az ENTER-t a hirdetés feladásához és mire felálltam a gép mellől, megcsörrent a telefonom. Gondolom nem volt hosszú a szöveg, vagy a felállás már akkor is csak öregesen ment.
A lényeg, hogy az a fickó vette meg az autót, pedig valami 3.625 azonos típusú kocsit hirdettek.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.