Ma van a 17. születésnapod. Ez az első a kis életedben, amit nem tölthetek veled.
Idő megáll, lélek megszólal, és az igazság fénybe borítja az embert...
16 éven keresztül szinte minden napot együtt tölthettem veled. Jelen lehettem az életedben. Már a megfogantatásod előtt, hiszen egyértelmű és határozott vágyam volt, hogy szeretnélek téged.
Szerettem volna, ha megszületnél, ha léteznél ebben a valóságban is. Ha vigyázhatnék rád és óvhatnálak téged. Ha segíthetném a kis életed, a felcseperedésed. Ha átadhatnám minden tudásomat, és szívem minden szeretetével lehetnék neked. Mindig.
Akartalak. Ahogy a bátyádat is. Próbáltam segíteni, hogy jó testvérek legyetek.
Ott lehettem a terhesgondozáson, még megvannak az ultrahang felvételek. Aztán elsőként láthattalak meg és foghattalak a kezeimben ezen a világon. Még a nevedet is én választottam neked.
Emlékszel a csillagfényes, hideg éjszakákra, amikor kruppos voltál, és pokrócba takarva sétáltunk odakint, hogy enyhítsük a rohamodat? Átöleltelek és beszélgettünk, míg meg nem nyugodott a kis tested és a lelked. Sohasem feledem az arcocskádat a holdfényben!
A holdfény sok szép emléket idéz bennem veled kapcsolatban. Például amikor egyik este árnyékhegedültél az ágyadon térdepelve. És látod! Milyen nagyszerű hegedűs lett belőled!
Vagy amikor Maminál néztük a hulló csillagokat a tesóddal az udvaron…
Féltem, hogy az a kis fejtartás talán sosem múlik el. De te művészbiciklizni kezdtél vele! Morcogtál amiért az edzéseken és a versenyeken folyton kivételeztek azzal a másik lánnyal. De én a hőst láttam benned! Csodáltalak. És el is tűnt az a fejtartás.
És emlékszel a nagy diófára? Talán akkor ültethettem el benned, hogy bármit meg tudsz csinálni! És látod? Tényleg bármit meg tudsz csinálni! Büszke vagyok rád. Nagyon!
És a csipkebokorra emlékszel? Tudod, amibe beleszáguldottál a bicikliddel, mert nem sikerült megállni! Talán ott értettük meg mindketten, hogy nincsenek olyan sebek és sérülések, melyekből ne lehetne kigyógyulni. És megtanultunk nevetni az egészen. Te jobban csinálod azóta is.
Amikor az első rajztechnikákat mutattam neked, akkor az volt a célom, hogy felszabadítsalak az iskolában tanult, kissé merev irányok terhe alól. Hogy megtanuld szabadon kifejezni önmagad. Akkor még nem is sejtettük, hogy egyszer ez lesz a gyógyulásod útja. Megtanultad kirajzolni magadból a fájdalmaidat. És micsoda őstehetség vagy!
Mindig igyekeztem erősíteni a lelked. De az enyém sajnos túl gyakran bizonyult gyengének. Kérlek, bocsáss meg!
Amikor először omlott össze az élet velünk, akkor igyekeztem mindent pótolni neked, ami akkor ott elveszett és tátongó űrként vett körül bennünket. Harmonizálni a drága testvéreddel megcibált kapcsolatot. Helytállni minden szerepben, mely egy gyermek életében fontos.
Nehéz az embernek megértenie, hogy ami történik vele, azt maga teremti. Hogy azért jött ide, hogy megtapasztalja mindazt, amin keresztülmegy. Főleg, amikor a gyermeked hiánya ennyire fáj…
Ilyenkor nehezebb elfogadni, hogy ez is értünk van. Hogy ez most egy lehetőség, hogy rendbe tegyük mindazt, amit rendbe érdemes és lehet.
Emlékszel, ahogy elém álltál tavaly augusztusban?
– Apa! Akkor teszed értünk a legtöbbet, ha rendbe teszed az életed. Ha megerősödsz. Mert mi is akkor leszünk rendben, ha te rendben vagy.
Egy tükör, amit csak te tarthattál elém…
Nos, azóta elkövettem még jó pár hibát. Nem kicsiket. Bár mint tudjuk, hibák sincsenek. Csak döntések. Mindig az adott pillanatban rendelkezésünkre álló legjobb tudásunk és szándékaink szerint.
És ezekből tanulhatunk. A megéléseink és megtapasztalásaink vezethetnek a megértéseinkhez. És ha sikerül megértenünk, hogy mi miért történik, akkor már csak integrálnunk kell ezt a tudást az életünkbe.
Emlékszel? 2023-ban Alenquerben megkérdezted: Apa! Tényleg mindig minden okkal történik?
Igen, kislányom! Mindig minden okkal történik.
Köszönöm, hogy vagy! Köszönöm, hogy tanítasz, kicsi szövetségesem! És talán nemcsak erre a születésnapodra adom azzal a legtöbbet, ha rendbe teszem az életemet.
Bár nekem lesz a legnagyobb ajándék, ha újra megölelhetlek. Nem csak emlék vagy, hanem iránytű.
Nemcsak én adtam neked életet – te is adtál nekem.
Köszönöm ezeket az emlékeket! Köszönöm, hogy lehetnek ilyen emlékeim!
Szeretném ha látnád, hogy bármibe kezdtél az életedben, mindenben nagyon tehetségesnek bizonyultál. Legyen szó művészkerékpárról, hegedülésről, rajzolásról, vagy bármiről! Büszke vagyok rád kincsem!
Szeretlek. És tiszta szívemből kívánok neked nagyon boldog születésnapot!
Köszönöm, hogy az édesapád lehetek!
Óhatatlanul is eszembe jutnak a Piramis zenekar örökbecsű dalának, az Ajándék című dalnak a sorai:
Ajándék
Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek.
Gondolkodtam, mit is adhatnék neked,
amit csak én adhatok,
amiről te is tudod,
hogy igazán én vagyok.
Minden gazdagságom, hangok és szavak,
néhány általuk kimondott gondolat.
Egyet elmondtam neked,
hogyha igaznak hiszed,
mondd el mindenkinek.
Kívánj a szónak nyílt utat,
és a dalnak tiszta hangokat.
Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek,
ahogy szeretnéd, hogy szeressenek.
Csak arról énekelek, amit igaznak hiszek,
s csak akkor szól neked, ha te is úgy hiszed.
Hisz te is úgy élsz, ahogy én.
Te is azt álmodod, amit én.
Legalábbis úgy szeretném.
